ZeneZeneZene

Ezt a cikket is elég régóta tervezem már, hiszen nagy-nagy tisztelője vagyok az Arcturus-nak, bár őszintén szólva eddig csak egy lemezükkel, a The sham Mirrors-szal tudtam megbarátkozni, viszont ezzel az eggyel nagyon is.

Az Arcturus (ami egyébként egy csillag, tőlünk 36 fényévre) egy norvég banda, amit méltán neveztek szupergruppnak, hiszen olyan zenészek alkották, mint Hellhammer a Mayhem-ből, vagy Simen, aki a Dimmu Borgir-ben is megfordult, de tagja a Borknagar-nak is. Az Ulver-ből ismerős Garm énekel a most tárgyalt lemezen is. Lényegében 20 évig voltak a pályán, 1987-től 2007-ig.

Számomra vitán felül a 2010-es év leginkább várt eseménye volt a blogon már kétszer is szerepelt kaliforniai brigád augusztusban megjelent lemeze. Két korábbi, számomra telitalálatnak bizonyuló korongjukról már írtam, a City of Evil és a fehér album azóta is állandó vendége az mp3-lejátszómnak.

Azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen tragikus esemény árnyékolta be a zenekar életét: tavaly karácsonykor, pont a stúdiómunkálatok megkezdése előtt a dobos/dalszerző Jimmy "The Rev" Sullivan egy átmulatott éjszaka után belehalt egy véletlen gyógyszertúladagolásba.

Megint nagy fába vágtam a fejszémet: John Frusciante az az ember, akiről órákig, oldalakon keresztül lehetne mesélni.

Aki nem tudná, ő volt már kétszer is a Red Hot Chili Peppers gitárosa, és ezen két etap során adta ki a banda a legemlékezetesebb lemezeit, amiben John-nak nem kis szerepe volt.

Frusciante nem az a tétlenkedő ember, tehát a szokásos RHCP turnék és lemezek közepette is rendületlenül adta ki az albumait, a The Empyrean már a sokadik a sorban, 2009-ben jött ki.

Régóta adós vagyok már ezzel az ajánlóval.

Mayhem - De Mysteriis dom Sathanas. Kétlem, hogy van-e, lesz-e még egy olyan lemez a világtörténelemben, ami ilyen sötét és brutális körülmények közepette születik meg.

Ezen 1994-es mestermű minden pillanatához vér, halál és erőszak tapad. 

Nem szeretnék most belemenni részletesen a tények, mendemondák, legendák elmesélésébe, aki szeretne többet tudni, megtalálja a sztorit bárhol a neten.

Valójában meglepő, hogy a blog lassan 2 éves fennállása alatt egyszer sem írtam filmzenealbumról, pedig elég sok ilyesmit hallgatok... Én olyan vagyok, hogy nálam nagyon be tud találni egy film, ha a zenéje jól eltalált, drámai, erős hangulati töltettel rendelkezik, stb.

Régen nagyon sok filmet néztem, amikor még volt rá időm, és volt türelmem, ma ez már nem mindig van így. Mindenesetre a most terítéken lévő filmet, A Forrást pár hete láttam, és nagyon nagy kedvencemmé vált, de ez nem ide tartozik, foglalkozzunk a zenéjével.

Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy ezen zenekar ezen lemeze fog itt szerepelni valaha is, de ahogy mondani szokás, soha nem mondd, hogy soha...

Az amerikai Converge 2001-es lemezéről szinte kivétel nélkül dícsérő, ajnározó, sőt, elvakultan pozitív kritikákat lehetett olvasni, igazi kultuszlemez lett. Én is tettem vele próbát nem egyszer, de mindig ugyanaz maradt a hatás: a teljes értetlenség részemről, valahogy nem tudtam befogadni a szélsőségesen, embertelenül kiteljesedő zaklatottságot.

Életem egyik legnehezebb zenehallgatói feladata volt megbarátkozni a most szóban forgó lemezzel. Valójában a megbarátkozás nem is helyes kifejezés ebben az esetben, hiszen egy ehhez hasonló zenei produktumra nézve sértés egy olyan pozitív kifejezés használata, mint a "megbarátkozás".

Ezt a riasztó formációt a noise színtérről ismerős Dominick Fernow hozta létre két másik zenésztársával együtt, de most tényleg teljesen lényegtelenek a személyi kérdések. Az viszont fontos, hogy a mennyire letaglózó tud lenni, amikor a noise zenei világ igazán kiteljesedik a black metal eszköztárán belül.

Ilyen-olyan örömteli és kevéssé örömteli okokból kifolyólag több, mint egy hónapig nem jelentkeztem új írással, szóval itt az ideje, hogy az igazi nyár és a fesztiválszezon beköszönte előtt kicsit felpörgessem a dolgokat. Na, nem kell napi frissülésre számítani, de azért megpróbálok termékenyebb lenni az ajánlók terén.

A következő témánk a norvég Svarttjern debütalbuma lesz, ami tavaly jelent meg. A Svarttjern egy mocsár Norvégiában, bizonyára gyönyörű és félelmetes hely, hiszen annak idején 1995-ben már a Carpathian Forest is dalba foglalta (Journey through the cold Moors of Svarttjern), innen tehát a banda neve. A zenekar 2003-ban alakult, 3 demó után érkezett ez a korong, aminek borítójáról inkább nem értekeznék bővebben, a lényeg, hogy végülis előre sejteti, mire számíthatunk, ha belehallgatunk a Misanthropic Path of Madness-be.

A Subterra szerint a 2009-es év lemeze volt a most szereplő lemez, így hát érdemes egy próbát tenni vele.

Furcsa utat járt be nálam a Gin, mivel első pár hallgatás után nagyon megtetszett, majd szinte hónapokig feléje se néztem, de mostanában újra belefeledkeztem.

A kéttagú (Phil McSorley és Eric Wunder által alkotott) Cobalt a Nachtmystium és a Wolves in the Throne Room után egy újabb amerikai banda, amely egyre markánsabb ívű utat tör magának, a black metal kifulladóban lévő fősodrából kifelé.

Az előző kistehenes kitérő után térjünk vissza a megszokott terepre: underground black metal következik, méghozzá hazánkból. A Veér korábban Ravenshades néven zenélt, és a szóban forgó lemezt tavaly adták ki, hosszas várakozás után.

A The Measure of Waste egy újabb markáns érv az underground black metal mellett.

Sokan ha meghallják a stílusmegnevezést, tévesen még mindig az egy kaptafára készülő, gyatra hangzású, közhelyeket ismételgető zenékre gondolnak, hát nekik lehet ajánlani ezt a lemezt.