Valójában meglepő, hogy a blog lassan 2 éves fennállása alatt egyszer sem írtam filmzenealbumról, pedig elég sok ilyesmit hallgatok... Én olyan vagyok, hogy nálam nagyon be tud találni egy film, ha a zenéje jól eltalált, drámai, erős hangulati töltettel rendelkezik, stb.

Régen nagyon sok filmet néztem, amikor még volt rá időm, és volt türelmem, ma ez már nem mindig van így. Mindenesetre a most terítéken lévő filmet, A Forrást pár hete láttam, és nagyon nagy kedvencemmé vált, de ez nem ide tartozik, foglalkozzunk a zenéjével.

A filmet Darren Aronofsky rendezte, akinek kedvenc zeneszerzője Clint Mansell, nekik köszönhetjük a letaglózó erejű Requiem egy álomért című filmet és filmzenét is. Ez a film más jellegű alkotás, ennek megfelelően a zenei aláfestés is sokkal gyengédebb, mint a Requiem esetében.

A Forrás lényegében egy szerelmes film, de a fő motívuma a gyász és a küzdelem. Mansell főleg zongorára és vonósokra írta a zenét, és egy igazán törékeny, gyengéd, szépséges és szívbemarkoló csoda lett a végeredmény. Annyira együtt van a hang és a kép a film kulcsjeleneteinél, hogy szinte sírásra ingerli az embert.

Nem mindig van előtérben a zene, több jelenetnél is diszkréten a háttérbe húzódik, azonban a hangsúlyos, erőteljes eseményeknél felerősödik, drámaivá fokozva a hatást. Az embert a székéhez szegezi a szemei és fülei előtt kirajzolódó, kivirágzó összhangzat, a képi és hangi világ tökéletes elegye (pl. Tree of Life, Xibalba, és leginkább a 8 fél fél perces, bámulatos Death is the Road to awe).

Aztán vége a filmnek, egy szép levezető zongorajáték (Together we will live forever) hallható a stáblista alatt, az ember pedig kábán próbálja összeszedni a gondolatait, próbál helyrerázódni az átélt sokkszerű érzelmi élmény után.

És szép lassan rájön, hogy amit érez, az maga a katarzis.