Érdekes lemez a Smells like Children. Lényegében remixalbum, és 3 feldolgozás is szerepel rajta. A Portrait of an american Family kiadása után turnéztak Manson-ék egy sort, kellőképpen hírhedtté váltak az amerikai underground-ban, majd nekiálltak remixeket gyártani, kísérletezni.
Ennek a végeredménye a lemez, ami igazából egy elborult, hátborzongató szellemvasút, ami még mélyebbre süllyed az első albumon megénekelt mocsokba.
A hangulatot megteremtik a rémálomszerű, lebegő, zavaró hangokkal, beteg párbeszédekkel, showműsorokból kiollózott részletekkel operáló tételek (The Hands of small Children, S****y Chicken Gang Bang, Sympathy for the Parents, Fuck Frankie, May cause Discoloration of the Urine or Feces, Scabs, Guns and Peanut Butter, Dancing with the One-Legged...), amik észrevétlenül csúsznak át a korábbi dalok remixeibe (Diary of a Dope Fiend, Kiddie Grinder, Dance of the Dope Hats, White Trash), vagy feldolgozásdalokba (Sweet Dreams [are made of this], I put a Spell on you, Rock 'n' Roll Nigger).
A remixek is teljesen más szemszögből mutatják be a dalokat, és másképp, más módon fenyegetőek és vészjóslóak, mint addig. Szinte új dalok születtek, egyik szám sem töltelékjellegű.
A dalok közül pedig messze kimagaslik a Sweet Dreams, ami ott van minden idők legjobb feldolgozásai között. Manson-ék zseniálisan hangsúlyozták ki a dal sötét oldalát, a maga nemében tökéletes alkotás. A számhoz készült markáns képi világgal rendelkező klip pedig elég sűrűn játszott lett az MTV-n, és egy csapásra híressé tette a zenekart.
Sokáig valahogy nem tekintettem teljes értékű lemezként a Smells like Children-re ("az az album, amin a Sweet Dreams van..." - csupán ennyi ugrott be róla), pedig egy nagyon érdekes és élvezetes zenei produkció, és csak mostanában ismertem fel az igazi erényeit. Ez a lemez talán még betegebb hangulatú, mint az elődje, vagy legalábbis más szempontból beteg. Újat mutat, és ez a lényeg.
Persze mindez eltörpül a következő album zsenialitása előtt, de erről később.
