Egyelőre a MM-sorozat utolsó darabjához értünk ezzel a lemezzel, mivel nem nagyon foglalkoznék a válogatás-, illetve koncertalbumokkal. Nincs is belőlük sok, de mindegy.
Szóval a The Golden Age of Grotesque után Manson arról nyilatkozgatott, hogy a 2004-es Lest we forget című best of lemez lesz a búcsú, és más művészeti ágak, a festészet és a filmezés felé fordul.
Elég nagy csend is volt, olykor Manson festményeiből álló kiállításokról lehetett hallani, meg készülő filmről, de semmi több. Így hát kisebb meglepetésként ért, hogy 2007 tavaszán megjelent minden különösebb hírverés nélkül az Eat me, drink me. Maga a lemez készítését sem bonyolították túl: Manson és Tim Skold, a basszer nekiültek, és egy bérelt házi stúdióban felrántották a dalokat.
Ennek meg is lett az eredménye: klasszikusabb megközelítésű rocklemez született, egyszerű témákból építkező, természetesnek ható, ösztönösebb zene hallható az albumon.
A dalok hátteréül Manson akkoriban lezajló válása, az ez után történő újrakezdés, és egy fiatal színésznővel kialakuló szenvedélyes szerelem szolgál. Mindezek hatására elég személyes hangvételű, intim hangulatú az anyag, sok dallammal, érzelmekkel. Semmi erőltetett póz, semmi túlmagyarázás, csak abszolút görcsmentes rock.
Kicsit szokatlan dolog Manson-tól érzelmes/szerelmes rockzenét hallani, de sehol sem válik közhelyessé, sekélyessé vagy csöpögőssé a dolog. Egyrészt egy komoly, egykor szenvedélyes és mély kapcsolat elmúlásának és lezárásának dokumentálása a lemez. Legyen bármennyire üres és terhes egy elmúlt szerelem, mégis alapvetően szomorú és gyászos, ha véget ér, és mindig ott motoszkál az emberben a "jobb lesz, ha vége"-témájú gondolatok mellett a mélységes bánat. Többek között a nyitó If I was your Vampire című dal is egy rekviem az elmúlt, kihűlt szerelemhez, de az egyik legjobb dal, a They said that Hell's not hot is ilyen témájú. Másrészt egy új kapcsolat szenvedélyessége, törékenysége, félelme és követelőző tüze is megjelenik, a legmarkánsabban Heart-shaped Glasses (When the Heart guides the Hand)-ben, ami egy elképesztően eltalált dal.
Ösztönösen érzelmes, szívből jövő rockzene az Eat me, drink me, minden sallang és felesleges pózolás nélkül. Manson nem bújik már szerepek mögé, önmagát adja, és kiönti elénk az szívet-lelkét. "Ez vagyok én, egyetek meg, igyatok meg, itt vagyok!", mondja, utalva ezzel az utolsó vacsorára is.
Érzelmi válságok orvoslására nagyszerű lemez, és konstatálhatjuk, hogy Manson még mindig tud meglepetéseket okozni.
http://en.wikipedia.org/wiki/Eat_Me,_Drink_Me
Ezzel végére is értem a Manson sorlemezek tárgyalásának, érdekes volt újra- és újrahallgatni sorra őket, és elfilózni rajtuk egy kicsit. Gyakorlatilag minden album annyira különbözik a másiktól, és annyira sokrétű, hogy mindig lehet találni hallgatnivalót Manson-tól. Nem tudom, hogy meddig lesz aktív, és meddig tudja tartani a színvonalat (pl. az eddig megismert dalok a nemsoká megjelenő új lemezről meglehetősen ambivalens érzéseket keltettek bennem), de én a magam részéről úgy gondolom, hogy ha már holnap felhagy a zenéléssel, akkor sem lehet hiányérzetünk, hiszen mesterművekben bővelkedő életművel rendelkezik.
Egyáltalán nem biztos, hogy Manson-ból évtizedek múlva akkora legenda válik, mint mondjuk Jim Morrisson vagy John Lennon, de jelenleg a rockszíntéren kevés olyan karakteres, stílusos, hiteles és intelligens figura van, mint ő.
