Egy szerencsétlen mellékattintás miatt egy, már elkészült posztom szállt el, tehát a gyűlölet és a düh adott, szóval újra megpróbálok írni erről a lemezről. Ilyen előzmények után valamivel hitelesebb lesz...
A Hatebreed nem játszik komplex zenét, nincsenek agyafúrt témák vagy nyakatekert dalszerkezetek.
Van viszont horzsoló gitárhangzás, Max Cavalera-t idéző agressziószint a vokál terén, és kérlelhetetlen düh és gyűlölet.
Semmi dallamosság, semmi emo, semmi screamo, hanem kőkemény seggberúgás minden Hatebreed lemez.
Nincs ez másként a Supremacy esetében sem. Vaskos gitárhangzás, feszes dob, bólogatásra, mosholásra ingerlő, pofonegyszerű, de hatásos témák. A végeredmény pedig egy betonozáshoz, árokásáshoz vagy bontási munkálatokhoz kíválóan passzoló metallemez. A new haven-i brigád nagyon ért a balegyenesek osztogatásához.
A mondanivaló pedig? Pár szóban összefoglalható: kitartás, ne add fel, ne nyafogj, állj fel a padlóról, és harcolj férfimódra, bazdmeg! Ez egy egyszerű témakör, arra viszont kiválóan alkalmas, hogy feltüzelje a hallgatót.
Nehéz időkben, reménytelenség, kilátástalanság esetén nagyon jó választás ez a lemez (vagy bármelyik másik a Hatebreed-től), mert erőt, elszántságot, bátorítást lehet belőle meríteni.
Olyan, mint egy baráti seggberúgás, továbblöki az embert a rögös úton.
Ökölbe szorított kezek, összeszorított fogak, összevont szemöldök, gyerünk előre! Ehhez a nehéz meneteléshez kiváló aláfestés a Supremacy.
