Életem egyik legnehezebb zenehallgatói feladata volt megbarátkozni a most szóban forgó lemezzel. Valójában a megbarátkozás nem is helyes kifejezés ebben az esetben, hiszen egy ehhez hasonló zenei produktumra nézve sértés egy olyan pozitív kifejezés használata, mint a "megbarátkozás".
Ezt a riasztó formációt a noise színtérről ismerős Dominick Fernow hozta létre két másik zenésztársával együtt, de most tényleg teljesen lényegtelenek a személyi kérdések. Az viszont fontos, hogy a mennyire letaglózó tud lenni, amikor a noise zenei világ igazán kiteljesedik a black metal eszköztárán belül.
Mert ezen a lemezen az hallható, ahogy a végtelenségig zajos, koszos, rideg hangzás találkozik a kiváló gitár- és dobtémákkal. Annyira embertelen a végeredmény, hogy nekem hosszú hónapokig tartott valami érdemlegeset kihámozni ebből a 8 dalból, bár azt már rögtön az elején tudtam, hogy ez valami nagy dolog, ez valami nem evilági, amibe botlottam.
Először két fogódzót találtam, a Crucifixion Fantasy és a Penetrated Slave dalok személyében, aztán szép lassan, időről időre haladtam előre a lemez mélységei felé, úgy, ahogy az ember a forró vízhez szokik hozzá szép lassan, vagy ahogy a szemünk megszokja a sötétet a hideg éjszakában.
Mert csak szép lassan lehet megszokni ezt a lemezt. Végtelenül agresszív, mocskos, primitív gyűlölet árad belőle minden és mindenki ellen, keveredve a bánatos lemondással és a rothadás bűzével.
Az album kegyetlenségét illetően elfogynak a jelzőim, tényleg hallani kell, de gyanítom kevesen tudják teljes nagyságában felfogni, értékelni ezt a szűk 33 perces mesterművet.
Simán oda lehet tenni az Ulver Nattens Madrigal-ja mellé, a black metal-ban rejtőző gyilkos erők jó példájaként.
