Eddig egyszer írtam a blogon funeral doom stílusú lemezről, most következzék a második alkalom. Akit bővebben érdekel a funeral doom, a korábbi ismertetőt itt találja: Nortt - Galgenfrist.
A Shape of Despair finn zenekar, '95 óta létezik, két demó és négy teljes album az eddigi termés, tehát el lehet mondani, hogy az általa játszott zene sebességéhez hasonló munkatempóban dolgozik. A legismertebb tag a vokalista Pasi Koskinen, aki 2001 óta tag, de igazából a komoly rajongótáborral rendelkező Amorphis soraiban tett szert hírnévre (onnan egyébként 2004-ben kilépett).
A szorongás angyalai. Ezzel a címmel jelent meg 2001-ben a lemez, de én elsősorban nem szorongást érzek a dalokat hallgatva, hanem valami mást. Nyilván tonnás súlyú, őrlő riffekkel elővánszorgó szerzeményeket hallhatunk, de a hatás más, mint a fent említett érzés.
Szinte minden dalban kiemelt szerepet kap az angyali kórus, és egy-egy fájdalmas, de fülbemászó dallam. Különösen igaz ez a lemez két fő tételére, a 14 illetve 17 perces Quiet these Paintings are-ra és a ...to live for my Death...-re. Abszolút mestermű mindkét szerzemény, már-már felfoghatatlan mértékű fájdalmat közvetít minden egyes dobütés, minden egyes félhang is.
A lehető legmagasabb szintű zeneiség, és a lehető legmélyebb gyász, a lehető legsötétebb kilátástalanság bontakozik ki a fülünk hallatára.
Gondoljunk egy olyan filmre, ami nagyon szomorú véget ér, gondoljunk a legmegindítóbb jelenetére. Ez a bizonyos jelenet játszódik le lassítva, újra meg újra az Angels of Distress-t hallgatása közben az ilyen mértékű bánatra fogékony hallgatóban.
Tovább fűzve az előző gondolatot: bizony, hajlam kell ezen zene befogadásához is... Azoknak való ez a zene, akik a bánatot, a veszteséget, a mulandóságot úgy dolgozzák fel, hogy időről-időre szembesülnek vele, beletemetkeznek, szinte átölelik, eggyéválnak az élet alapvető elemével: a halállal.
A jelenkorunk szelleme megköveteli, hogy az ember feledkezzen meg az elmúlásról, minél gyorsabban lendüljön túl az elmúlás, a bánat okozta negatív érzéseken. Nem hiszem, hogy helyes lenne ez a hozzáállás, nem hiszem, hogy lehet teljes életet élni úgy, hogy nem dolgozzuk fel igazán az élet sötét vetületeit, és végeredményben magát a halált.
A kis filozófiai kitérő után az összegzés: az Angels of Distress a valaha megírt legnagyobb erejű, legfelkavaróbb funeral doom album, örökérvényű. Hallgassuk meg időnként, hogy tudjuk, hol a helyünk, és hogy eszünkbe jusson, mennyire szép is az élet.
http://www.metal-observer.com/articles.php?lid=1&sid=1&id=6079
