Egy új extrém zenei irányzatot veszek most górcső alá a dán Nortt 2008-as lemezén keresztül, és mint a mellékelt (egyébként szerintem fantasztikusan sikerült, kifejező) lemezborító mutatja, most sem a balzsamos hangú soulénekesek birodalmába teszünk kirándulást.
Hanem a funeral doom éjfekete, meddő talajú, ködös vidékére, annak is egyik legkietlenebb szegletébe.
A funeral doom a doom metal egyik válfaja. Maga a doom metal egy olyan stílus, ahol a mélyre hangolt gitárok, a lassú tempó és a súlyosabbnál súlyosabb témák dominálnak, és ezek keltenek végzetes, reményvesztett hangulatot. Ezt a képletet viszi el a végletekig a funeral doom: ha lehet, még lassabb a tempó, mint a doom esetében, a gitárok pedig erősen torzítottak, a vokál általában a háttérben meghúzódó hörgés/károgás, és mondanom sem kell, hogy a riffek, a szintitémák a teljes lepusztultságot, a teljes nihilt sugározzák felénk. Maga az elnevezés is találó: egy temetési menet sebességével vonszolja magát előre a zene, a szomorú, támolyogva megtett út célja pedig maga a sír hűvöse. Ha jól belegondolunk, a funeral doom zenészek részéről ez egy erőteljes állásfoglalás is egyben az élet értelméről: csupán vigasztalan, nyomorult, kínokkal teli vánszorgás a halál felé (itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam: nem, nem vagyok depressziós, nem azért hallgatok ilyen zenéket, hanem a művészi érték, a katarzis miatt).
Ennek az irányzatnak az egyik úttörője a '95 óta létező Nortt (hogy pár nevet említsek még: Thergothon, Skepticism, Funeral, Mordor), és az abszolút sötétség, az éjszaka, a nihilizmus, a magány, az emberkerülés, a bánat és a halál áll a zene középpontjában: talán még a többi funeral doom bandánál is depresszívebb a végeredmény. Egyébként a zenekar honlapján a megnevezés a Pure Depressive Black Funeral Doom Metal, ami ugyan fellengzős, de nagyjából érzékletes stílusmeghatározás, hiszen a black metal szellemiség is jelen van.
A banda mögött álló (kétségkívül egészségtelen lelki életű) személy neve csak simán Nortt, fényképet, adatot találni róla lehetetlen, de ez az inkognitó teljesen indokolt: olyan filozófiával rendelkező zene ez, ahol nincs szükség individuumra. Ott, abban a spirituális mélységben, ahol ez a mű mozog, megszűnik az emberi élet, és minden értelmetlenné válik.
Maga a halál a témája a lemeznek, és ennél kegyetlenebbül, ennél húsbavágóbban nem sok alkotás írta le eddig a témát, mint a Galgenfrist.
Mázsás súlyú, torzított gitárok, síron túlról érkező, monoton szintihangok, és lassú, lassú, lassú tempók, amelyek girhes, csontsovány lovakként vánszorognak be a tudatalattiba, hogy aztán olyan gondolati, hangulati mélységek nyíljanak meg a hallgató lábai előtt, ahonnan sem fény, sem eszme, sem élő ember nem keveredhet ki sértetlenül.
Óvatosan kell közelíteni a lemezhez: annyira szomorú, annyira vigasztalan mű, hogy az arra fogékonyakat hosszabb időre mérhetetlen sötétségbe taszíthatja. Főleg éjszaka, fülhallgatóval hallgatva garantált a depresszió.
http://en.wikipedia.org/wiki/Galgenfrist
http://v2.metalreviews.com/index.php?option=com_wrapper&Itemid=33
http://www.metalunderground.com/reviews/details.cfm?releaseid=984
