Számomra vitán felül a 2010-es év leginkább várt eseménye volt a blogon már kétszer is szerepelt kaliforniai brigád augusztusban megjelent lemeze. Két korábbi, számomra telitalálatnak bizonyuló korongjukról már írtam, a City of Evil és a fehér album azóta is állandó vendége az mp3-lejátszómnak.
Azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen tragikus esemény árnyékolta be a zenekar életét: tavaly karácsonykor, pont a stúdiómunkálatok megkezdése előtt a dobos/dalszerző Jimmy "The Rev" Sullivan egy átmulatott éjszaka után belehalt egy véletlen gyógyszertúladagolásba.
Mindenkit sokkolt a hír, hiszen Rev a banda egyik központi figurája volt, zseniális dobos és ötletes dalszerző (például a cím nélküli lemezen szereplő musical-es, epikus A little Piece of Heaven egy az egyben az ő műve, jobban mondva mesterműve). A zenekar tagjai minden túlzás nélkül az egyik testvérüket veszítették el, de mivel a dalok készen álltak, rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy tartoznak annyival Jimmy-nek, hogy felveszik, és kiadják a lemezt.
A talán utolsó Avenged Sevenfold lemezt.
Rev a halála előtt még felvette a dobtémákat, de olyan verzióban, ami nem stúdióminőség, így dobos után kellett néznie a bandának, és a Dream Theater-főnök Mike Portnoy-ra esett a választás. Portnoy maga is Sevenfold rajongó, és ő volt Jimmy kedvenc dobosa egyben, tehát első szóra ment.
Mindenki tudja, hogy Mr. Portnoy mekkora doboszseni, mégis azt nyilatkozta, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire bonyolult és nehéz meló lesz felütni a Rev által kitalált témákat: ennyit azokról a vádakról, hogy az Avenged Sevenfold zenéje popmetal alibizés.
A dalokat tehát még Jimmy halála előtt írták meg, de a felvételekre a tragédia után került sor. M. Shadows énekes elmondása szerint nem nagyon változtattak a nótákon a stúdióban, de természetesen minden dallamban, minden sorban ott van a hatalmas veszteség, ami a bandát érte. Talán már a lemez írásakor lehetett valami a levegőben, ami rányomta a bélyegét a készülő dalokra, mindenesetre kézzel fogható az elmúlás a Nightmare-en (eredetileg is sötét, komor albumnak szánták, és az események csak fokozták ezt).
A korábbi A7X-lemezekhez képest több is a lassú, szomorú dal most, de ez nem negatívum, hanem természetesnek tekinthető. A lírai számok minőségével nincs gond, szívbemarkoló mind, talán túlságosan is.
Jimmy utolsó dala, amit életében írt, a Fiction. A lemezen az utolsó előtti helyre került, szokatlan, túlvilági hangulatú zongoraszerzemény, és utólag komoly jelentést kapott, hiszen egy zseniális zenész hattyúdala. Nehéz róla bármit is írni, minden tag hangja hallható benne, még Rev is énekel - immár utoljára. Kritikán felüli darab.
Viszont a sok kiváló dal (Nightmare, Welcome to the Family, Buried alive, Save me) mellett nekem a Danger Line az igazi kedvenc, főleg a lezárás a hátborzongató. Hidegrázós élmény. Lehetetlen nem Rev halálára gondolni ezen sorok hallatán:
"Now I find myself in my own Blood.
The Damage done is far beyond repair.
I never put my Faith in up above,
But now, I'm hoping someone's there.
I never meant to leave this World alone.
I never meant to hurt the ones who cared.
And though this Time I thought we'd just grow old
You know, no one said its fair.
Tell my Baby Girl that it's alright
I've sung my last Song today.
Remind the Lord to leave his Light on for me
I'm free."
Mindent összevetve, megint egy nagyszerű lemezt tett le az asztalra az Avenged Sevenfold, ami tovább erősíti pozíciójukat a mezőnyben, és ami méltó Rev emlékéhez.
Nem tudni, mit hoz a jövő, hiszen ugyan Mike Portnoy turnéra indult a bandával, és ki is lépett a Dream Theater-ből többek között emiatt, a srácok még nem tudják, hogy a koncertek után hogyan lesz tovább.
Bárhogy is legyen, az életművük már így is tökéletes és teljes. Minden további csak bónusz.
Korábban elhatároztam, hogy ha a közelben koncerteznek, gondolkodás nélkül indulok. Nos, a vonatunk szombat reggel indul Münchenbe, ugyanis este a TonHalléban lép föl az Avenged Sevenfold.
A koncertjegyeket az elsők között vettük meg, még valamikor szeptember elején.
