Emlékszik még valaki az Evanescence-re? A 2000-es évek első felében óriási népszerűségnek örvendő énekesnős rockzenekarok társaságának legnagyobb sikereket elért bandájáról van szó.
Az Evanescence zenéje nem volt túl bonyolult: alapvetően modern hangzású, rideg hatású, kőegyszerű, középtempós gitártémák alkották a nóták alapját, melyeket szintetizátorszőnyeg borított, és ott volt az énekesnő, Amy Lee, aki hihetetlen fogós, fájdalmas dallamokat produkált.
Az igazi sikereket a Fallen című lemezzel érték el, Ben Moody gitáros és Amy Lee közös szerzeményei azonnali telitalálatok voltak, a csajos rockzenekarokat kenterbe verték szerintem, minden téren (nem kizárt, hogy írok még erről a lemezről a blogra). Természetesen sokan utálták a bandát a mainstream sikerek miatt, de nem lehet elmenni a zeneírói tehetség, a dallamérzékenység mellett, a zenekar kétségtelenül magas színvonalon űzte az ipart.
Aztán ahogy lenni szokott, a zenekar kreatív duója, Amy és Ben összekülönböztek, és a következő lemez már a gitáros nélkül készült el. Ez érezhető is: Amy egyedül már nem tudott olyan fogós, olyan megkapó dalokat összehozni. El is tűntek azóta.
Ben sem pörgött éppen magas fordulatszámon, összehozott egy duettet Anastacia-val (el sem hiszem, hogy megemlítek egy ilyen mainstream sztárt a blogon...), és hosszas szervezkedés után a korábbi Evanescence tagjaiból létrejött a We are the Fallen nevű zenekar, nyilván Amy nélkül. Az elnevezés egyértelmű utalás az Evanescence sikerlemezére: Moody ott akarja folytatni, ahol Amy-vel abbahagyták. Énekesnőnek egy bizonyos Carly Smithson-t, egy ír csajt kértek fel, aki valamelyik American Idol-ban tűnt fel. Carly hangja nagyon nagyon emlékeztet Amy hangjára, de ez jól is van így. Ben Moody ezt szereti, ehhez ért, kész (sok tudatlan az Evanescence másolásával vádolja Ben-t, ez olyan, mintha a Tryptikon-t vádolnánk a Celtic Frost kopírozásával).
Maga a lemez tényleg olyan, mint a Fallen volt. Végletekig szomorú, modern hangzású rockzene, sok szintetizátorral, nagyívű dallamokkal, Carly óriásiakat énekel. Kérdés, hogy erre a 6-7 évvel ezelőtt felkapott irányzatra mennyire vevő a mostani nagyközönség, a Billboard-on a 33-ik helyik kúszott fel az idén májusban megjelent korong, ami a Fallen-hez képest nem nagy eredmény.
Ettől függetlenül ez egy kiváló rocklemez, amit akkor érdemes elővenni, ha az ember egy kis melankóliára vágyik. Amikor szüksége van egy kis szomorú zenére, amit jólesik hallgatni, és ártalmatlan is egyben: ártalmatlan, mert ugyan a mélybe ránt egy picit, de simogatva, becézve, párnát téve az ember feje alá.
Édes bánat ez, de korántsem olyan veszélyes és pusztító bánat, mint a black metal vagy a funeral doom esetében. Néha ilyen is kell.
