ZeneZeneZene

Hosszú kihagyás után egy rendhagyó írás következik: a Neverheard Distro, pontosabban Káger Balázs jóvoltából jutottam hozzá az Unfit Ass. nevű kultikus magyar death metal banda 1991-es és 1992-es kiadványaihoz, melyeket most tavasszal adott ki Balázs kiadója cd-formátumban.

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Unfit Ass. (mely az Unfit Association, tehát a beilleszkedni képtelenek társaságának rövidítése) egy komoly, meghatározó szereplője volt az akkoriban és még csak formálódó magyar extrém zenei undergroundnak, ezért a kiadvány mindenképpen érdekes lehet az adott színtér iránt érdeklődőknek, hiszen komoly eszmei értéket képvisel.

A svéd Watain régi kedves ismerősöm: a legendás Dissection 2004-es, visszatérő turnéján láttam őket élőben, a megboldogult Kultiplex hugyszagú falai között.

Az az este több okból is emlékezetes marad: először is válthattam pár szót az (akkor még élő) legenda Jon Nödtveidt-tal, aki egyénként zseniális koncertet adott zenekarával, lenyűgözve a tömeget, ami csordultig töltötte a koncerttermet. Én konkrétan egy radiátor tetején egyensúlyoztam, román black metalosok társaságában (de érkeztek rajongók pl. Szerbiából is). Másrészt egész sok rommá készült goás is betévedt a Kultiba aznap este, mivel nem tudtak róla, hogy a szokásos goa-est helyett éppen akkor black metal koncertet rendeznek: mindez sok mulatságos jelenetet eredményezett, érdemes volt figyelni a párpercenként beeső, majd rémülten pislogó macskajancsik arckifejezését, amikor meglátták, milyen figurák állomásoznak tömegével odabent (természetesen addigra már a belépőt is kifizettették velük...).

A 2000 óta működő amerikai Nachtmystium az utóbbi évek alatt fokozatosan vált egy darkthrone-i, burzum-i hagyományokhoz szorosan ragaszkodó, underground black metal bandából felkapott, agyondícsért, agyonrajongott jelenséggé.

Az elmúlt évtized közepe óta visznek bele egyre több kísérletező, pszichedelikus ízt zsigeri, mélyről jövő zenéjükbe, aminek az lett az eredménye, hogy az előző, Assassins: Black Meddle, Part I. című lemezük hihetetlen eredeti hangvételen szólalt meg, és azok is felkapták rá a fejüket, akiknek egyébként a black metal túl erős, túl sok. Az Assassins úgy tudta megtartani a black metal motívumokat, hogy temérdek más stílusból merített ihletet, színesebbé téve az alapvetően fekete-fehér anyagot.

Sosem értettem a metalcore-mozgalmat. Mi jön át a felületes szemlélőnek, ha a metalcore-ra tekint? Különböző frappáns, több szóból álló angol zenekarnevek, perspektíva nélküli zúzás, hörgős-üvöltözős ének, rengeteg tetoválás, modellfiús kinézet, és mindenek fölött/alatt, a breakdown-ok, amiket én képtelen vagyok nagyobb mennyiségben tolerálni.

Ettől függetlenül nagyjából figyelemmel kísértem az irányzatot, mivel mégiscsak az utóbbi évek legnépszerűbb metal-jelensége volt, de egyszerűen elvesztem a túltenyésztett, gombamód szaporodó bandák tengerében.

Azt hiszem, ez mindenféleképpen az a lemez, amit senkinek sem kell különösebben bemutatnom: a Guns N' Roses-ről mindenki hallott, és csak az nem tud legalább 3 dalt felidézni a bandától, aki az utóbbi 23 évet a Góbi-sivatagban töltötte aszkétaként.

Ezért hát fölösleges szakmai dolgokba belemenni, nem akarom a lemez születése körüli eseményeket leírni, hanem inkább a személyesebb dolgokra koncentrálnék.

Az ősz egyik legizgalmasabb koncertjét adta volna Budapesten a holland The Devil's Blood, azonban személyes problémák miatt elmaradt a koncert, sokak nagy sajnálatára.

Eredetileg a fellépésük apropójából írtam volna ezt a recenziót, de végül most jutottam odáig, hogy közzétegyem.

A The Devil's Blood egy igazi old school rockzenekar, a '60-as, '70-es évek világát idézik meg, különös tekintettel a Black Sabbath-ra. Én, mint már annyi kiváló zenekart, őket is a Subterra ajánlására ismertem meg, és évek óta figyelemmel kísértem a pályafutásukat.

Akkor következzen az a lemez, ami hetek óta napi rendszerességgel megfordul az mp3-lejátszómban, és ami alaposan felkavarta az underground metal köröket, és szinte csak kíváló reakciókat váltott ki a közönség és a kritikusok részéről egyaránt.

A Kvelertak egy norvég hardcore/punk zenekar, már ha a Sputnik Music stílusbesorolásának hihetünk, és ez az első lemezük. A nevük (melynél kevés norvégabb hangzású szó van...) nagyjából olyasmit jelent, hogy "torkon ragadni", bár ez az információ nem teljesen megbízható.

Emlékszik még valaki az Evanescence-re? A 2000-es évek első felében óriási népszerűségnek örvendő énekesnős rockzenekarok társaságának legnagyobb sikereket elért bandájáról van szó.

Az Evanescence zenéje nem volt túl bonyolult: alapvetően modern hangzású, rideg hatású, kőegyszerű, középtempós gitártémák alkották a nóták alapját, melyeket szintetizátorszőnyeg borított, és ott volt az énekesnő, Amy Lee, aki hihetetlen fogós, fájdalmas dallamokat produkált.

Eddig egyszer írtam a blogon funeral doom stílusú lemezről, most következzék a második alkalom. Akit bővebben érdekel a funeral doom, a korábbi ismertetőt itt találja: Nortt - Galgenfrist.

A Shape of Despair finn zenekar, '95 óta létezik, két demó és négy teljes album az eddigi termés, tehát el lehet mondani, hogy az általa játszott zene sebességéhez hasonló munkatempóban dolgozik. A legismertebb tag a vokalista Pasi Koskinen, aki 2001 óta tag, de igazából a komoly rajongótáborral rendelkező Amorphis soraiban tett szert hírnévre (onnan egyébként 2004-ben kilépett).

Volt már szó a Witchcraft-ról a blogon, a Years of Blood című lemezükről írtam. Azóta is tartom a véleményemet, miszerint ez a formáció a magyar színtér legjobbja, magasan veri a többi hazai black metal zenekart, minden téren.

Ezt az álláspontomat egy áprilisi fellépésük, a most tárgyalt lemez, és az a tény is erősítette, hogy az előző albumukat azóta is előszeretettel hallgatom.