Már régóta tervbe volt véve, hogy erről a lemezről írok, és ennek megvalósítása egyre sürgetőbb, hiszen a szóban forgó alkotás utódja is megjelent már, és úgy tartom jónak, ha először a Tűnő idő tárlat kerül sorra.
Kátai Tamás neve nem ismeretlen a blog olvasói előtt, hiszen már a szólólemeze és a Gire-rel felvett remekmű is terítéken volt itt.
A Thy Catafalque nevű projektben Juhász Jánossal ketten vesznek részt, és a korábbi munkáikat (Sublunary Tragedies, Microcosmos) leginkább a black metal stílusba sorolta mindenki, de ezen a lemezen már sokkal árnyaltabb a kép, ez a zene más, ha úgy tetszik, több.
Őszintén szólva nem tudom, hogy hol kezdjem.
Azt hiszem, a lemez természetéből fakadóan egy kicsit személyesebbre kell vennem a hangvételt. Régen, amikor még heti rendszerességgel utaztam haza a szülői házba, a három és fél órás vonat- vagy buszutat mindig zenehallgatással töltöttem el. Általában alkonyat környékén indultam, és teljes sötétségben érkeztem meg, a köztes időben pedig fülhallgatóval a fülemben bámultam ki az ablakon, nézve a suhanó tájat, az ereszkedő sötétséget. Ezen idő alatt rengetegféle zenét szerettem meg, egy életre. Szólt a zene, zötykölődött a busz vagy vonat előre, a gondolataim, érzéseim pedig valósággal szárnyaltak, hol az égbe fel, hol a múltba vissza. A Thy Catafalque Tűnő idő tárlat című lemeze volt az egyik kedvenc útitársam, és most is az, menjek bárhová.
Lehetetlen szavakba önteni ezt a zenét: a Kátaira jellemző témák, hangulatok, dallamok jelennek meg itt is, és egy igazi mesterművé olvadnak össze. Egy nagy utazás a lemez, a világűr, a történelem előtti idők, a csillagok születésének korszakaiból közelítünk (hiszen mindannyian a csillagok anyagából állunk), a végcél pedig az egyén szerelemtől, érzelmektől, emlékektől színes, egyedi kis élete. Mindez olyan lehengerlő, olyan művészi formában kerül tálalásra, hogy képtelenség nyugalmasan, üres fejjel és szívvel végighallgatni. Az organikusan változó, élő zene témáinak lüktetésére merülünk egyre mélyebbre és mélyebbre önnön érzelmeinkbe és emlékeinkbe. Lelkünk legbelső, legtitkosabb zugai nyílnak fel, és mutatják meg az ott rejtező, más számára érthetetlen, értelmezhetetlen emlékképeket. Érzések, élmények, illatok, színek halvány emlékeit. Barátok, szülők, szerelmek emlékeit. A gyermekkor őszinte örömének emlékeit. Régvolt idők, orgonaillatú májusi éjszakák, napsütötte nyári délutánok, távoli ősz felhők mögé bújó alkonyi napok, és ezernyi más dolog bukkan fel és libben tova, mint pillangó.
És az ember csak ül, hallgatja a zenét, és olykor összeszorul a szíve a sok emlék, a sok szépség súlya alatt. Lélegzetelállító az egész, még most sem tudok elfogultan, tárgyilagosan nyilatkozni a lemezről, pedig szinte teljesen kiismertem (teljesen kiismerni pedig lehetetlen egyébként).
Minden benne van a Tűnő idő tárlatban, amit az emberi életről tudni érdemes és kell. És azért olyan hatásos, mert ki tudja hozni a hallgatóból a saját kis, mélyen eltemetett világát, sőt arra hivatkozik, arra apellál. Ki-ki a maga kis emlékeit felhasználva ül fel a zene szárnyára, ezért olyan nagy az átélt élmény, mert 100%-ig személyre szabottá válik.
A Subterra szerint "az underground metalzene berkein belül a Tormentor - Anno Domini-je óta nem született ilyen fontos hazai alkotás". Én tovább mennék: számomra ez a valaha volt legnagyobb magyar zenei teljesítmény.
A szó legszorosabb, legmagasztosabb értelmében vett műalkotás a lemez.
Elfogult vagyok? Lehet. Sőt, biztos, de úgy vélem, jelen esetben ez bocsánatos bűn.
http://subterra.hu/index.php?object=84
http://v2.metalreviews.com/index.php?option=com_wrapper&Itemid=33