Nagyon régóta gondolkodom azon, hogy mi a Peste Noire titka. Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy megfejtsem, mi az oka a francia zenekar sikerességének. A Peste Noire egy francia banda, 2000-ben alakult, a vezetője pedig La sale Famine de Valfunde. Saját bevallása szerint hooligan black metal-t játszanak, és ez az elnevezés leginkább a hozzáállásban érhető tetten.

Az alapítás óta sorra jelentetik meg a lo-fi, "csináld-magad!" mozgalom jegyében készült lemezeiket, nem áll tőlük távol a polgárpukkasztás, ebből kifolyólag aggatták már rájuk a nacionalista vagy neonáci jelzőket a kritikusaik, illetve a közvélemény azon képviselői, akik nem mennek a szomszédba egy kis hisztériakeltésért.

Egyébként azt gondolom, hogy Famine örül is az ilyen negatív PR-nak, hiszen ez is erősíti a banda ellentmondásos imázsát, és mindig van valamilyen meggyőzőnek tűnő válasza a vádaskodásokra, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Például amikor szembesítik a rasszizmus vádjával, rögtön azt említi, hogy a zenekar egyik korábbi basszusgitárosa indiai származású. Szóval tűnjön bármennyire is egy vidéki suttyónak a banda főnöke, nagyon okosan lavírozik a bandát ért kritikák, vádak és rémhírek között.

Ugyanígy nagyon jó érzékkel, ösztönösen rakja össze a zenekar lemezeit a különféle black metal klisékből.

Van itt minden, nosztalgikus (rég)múlt idézés, középkori hangulat, vágyakozás a régi, dicső(nek tartott) Franciaország után, Villon- és Verlaine-idézetekkel színesített dalszövegek, éteri akusztikus tételek, madárcsicsergés és békakuruttyolás a természetközeliség jegyében, mondókák, női vokál, trágár, alpári szövegek, részeg ordibálás, agresszív cséphadarás, tüskés hangzás, szóval minden. És mégis, a szellős, rozsdás riffek kavalkádjában, az itt-ott felbukkanó fülbemászó szólók közepette a fenti felsorolás mindegyik pontja egy egységes, karakteres produktummá áll össze, ami rendkívüli módon hallgattatja magát.

Hiába ódzkodott az ember a zenekartól az azt körülvevő bűzös aura miatt, hiába undorodott elsőre a részeg, mosdatlan parasztoktól, egy idő után mégis beáll közéjük táncolni, és iszik velük pár korsó sört.

Mert miközben a Peste Noire utál mindenkit, mégis mindenkinek megadja azt, amit szeretne egy black metal lemeztől, agressziót, emelkedettséget, melankóliát, katarzist.

Famine persze lemezről lemezre variálja a főzet összetevőit, de a végeredmény mindig felismerhető már messziről: minden esetben egyedi, bűnös élvezeteket nyújtó black metal, ami mint egy mocsárvidék, önálló életet él, és nem ereszti egykönnyen az odatévedőt.