Azt hiszem, ez mindenféleképpen az a lemez, amit senkinek sem kell különösebben bemutatnom: a Guns N' Roses-ről mindenki hallott, és csak az nem tud legalább 3 dalt felidézni a bandától, aki az utóbbi 23 évet a Góbi-sivatagban töltötte aszkétaként.
Ezért hát fölösleges szakmai dolgokba belemenni, nem akarom a lemez születése körüli eseményeket leírni, hanem inkább a személyesebb dolgokra koncentrálnék.
Most már, 27 életévem minden tapasztalatával bátran kijelenthetem, hogy a Guns N' Roses volt az a zenekar, az a jelenség, ami a legfontosabb befolyásoló tényező volt a zenei ízlésemet illetően, és nem egy későbbi vonásomat alapvetően meghatározta (később ezt a szerepet Manson, majd a black metal vette át, de hozzájuk is a Guns irányított valamilyen szinten).
Nem is tudom, hol kezdjem, annyi élményem van a lemezzel, meg a bandával kapcsolatban... Emlékszem, ott kezdődött a rajongás, amikor nyolcévesen délutánokat ültem az MTV előtt, hogy elcsíphessem a You could be mine videoklipjét, amiben Arnold Schwarzenegger szerepelt... Előbb a Use your Illusion lemezeket ismertem meg, és csak később jött az Appetite for Destruction, ami végül a legnagyobb kedvencemmé vált tőlük.
Gyerekként zenészeset játszottam a szobámban, a tollasütő volt a gitár, és szólt a kétkazettás Goldstar magnómból a Guns, én pedig igyekeztem leutánozni a videókban látott gitártartást, a szóló közbeni mozgást, azt sok apróságot, amitől a banda zenészei megtestesítik a rock n roll megjelenést a színpadon.
Természetesen a karom tele volt karláncokkal, bőrökkel, úgy, mint a zenekar tagjainak, hosszú hajról ábrándoztam, arról, hogy ha felnövök, olyan stílusosan fogok dohányozni, mint Slash... És persze arról, hogy olyan nőim lesznek, mint a Sweet Child O' mine klipjében szereplő csajok. A tetoválásokról ne is beszéljünk.
Szóval egész gyerekkorom óta meghatározó volt a Guns N' Roses, nálam végérvényesen a mitikus hősök közé emelkedtek ezek a srácok. Áldom a sorsot, hogy nem a New Kids on the Block, vagy a korszak valamely más jólfésült, ártalmatlan förmedvénye lett a nagy kedvencem, hanem ez a banda.
Az egész zenei ízlésem, felfogásom a Guns N' Roses klasszikus, korai munkásságán alapszik, az Appetite for Destruction pedig egy hatalmas rocklemez, nincs helye vitának, és semmi esély rá, hogy a stílusában valaki csak hasonló színvonalút összehozzon.
