A 2000 óta működő amerikai Nachtmystium az utóbbi évek alatt fokozatosan vált egy darkthrone-i, burzum-i hagyományokhoz szorosan ragaszkodó, underground black metal bandából felkapott, agyondícsért, agyonrajongott jelenséggé.
Az elmúlt évtized közepe óta visznek bele egyre több kísérletező, pszichedelikus ízt zsigeri, mélyről jövő zenéjükbe, aminek az lett az eredménye, hogy az előző, Assassins: Black Meddle, Part I. című lemezük hihetetlen eredeti hangvételen szólalt meg, és azok is felkapták rá a fejüket, akiknek egyébként a black metal túl erős, túl sok. Az Assassins úgy tudta megtartani a black metal motívumokat, hogy temérdek más stílusból merített ihletet, színesebbé téve az alapvetően fekete-fehér anyagot.
Ennek a fejlődésnek, színesedésnek a következő állomása az Addicts: Black Meddle, Part II. Természetesen az igazi ortodox black metalosok nagy része már évekkel ezelőtt elkopott a banda mellől, és gyanítom most sem fogja őket visszahódítani a zenekar.
Elég atmoszférikus zene, markáns hangulati töltettel, ami egyrészt a sok kiváló témának köszönhető, másrészt pedig a poszt-rock, poszt-metal és indusztriális vonások sűrűségének. Poszt-black metal lenne ez, bár ezt a jelzőt egymillió másik bandára ráaggatták már, de jelen esetben tényleg helyénvaló a meghatározás.
A lemez egyik fő motívuma a drogfüggőség (elnézve az énekes-gitáros Blake Judd-ot, ez nem annyira meglepő), és eléggé érzékletesen festi le a zene azt a csüggedt lemondást, ami az akaratgyenge drogosokra jellemző. Végigolvasva a dalszövegeket az ötlik fel az emberben, hogy mennyire negatív, mennyire megkeseredett az az állapot, amibe betekintést nyerhetünk a dalok által. Ebből a szempontból elég egyoldalú a drogos lét bemutatása, szinte csak az árnyoldalakra, a szívás/belövés stb. utáni hullámvölgyre koncentrál, illetve az apátiára.
Semmi nem változik, hiába próbál a függő változtatni, a vége ugyanaz marad mindig, a fájdalom, a kínok, a való élet elől újra meg újra a menekülést választja, ami végül a halálához vezet. Arra a kérdésre, hogy mi okozza ezt a fájdalmat, ezt a menekülési kényszert, rögtön a nyitó Cry for Help-ben választ kapunk: "Nothing hurts more than being born".
Teljesen ide illik Freud Tanatosz-elve: az ember születése óta vágyik a halálra tudat alatt, vágyik arra, hogy meg-nem-született legyen, hogy visszakerüljön az élet előtti, békés, meleg, biztonságos helyre. Freud szerint a születés óriási sokk mindenki számára, és ez mélyen elrejtve végigkíséri életünket, és az önpusztítás, a drogok, az öngyilkosság összes lassú formája ennek a tudatalatti halálösztönnek (a Tanatosznak) a kivetülése.
És mi ennek a zenei utazásnak (szellemvasútnak), ennek a drogos naplónak a vége? A zseniális, lassan vánszorgó, monoton, vigasztalhatatlan, elcsigázott, beforduló-beforgató 8 és fél perces monstrum, az Every last Drop, melynek súlya transzba képes ejteni a hallgatót. Egy kiütéssel, vagy még inkább egy aranylövéssel ér fel a lemezt záró tétel, egy pörölycsapás az elmére és a jókedvre (amihez egyébként egy hasonló hangulatú videóklip is készült).
Mindannyian függünk valamitől, ki ettől, ki attól. A szerencsétlenebbje a kemény drogoktól. Érdemes megismerkedni a világukkal, sokat lehet tanulni belőle.
Már csak az utolsó dal miatt is érdemes meghallgatni az Addicts-et, de egyébként is, 2010 egyik legerősebb extrém zenei produkciója. De valami azt súgja, hogy ennél még feljebb is vezethet a Nachtmystium útja, még a tökéletes lemezt nem adták ki.
http://popdose.com/cd-review-nachtmystium-addicts-black-meddle-part-2/
http://pitchfork.com/reviews/albums/14396-addicts-black-meddle-part-ii/
http://www.allmusic.com/album/addicts-black-meddle-pt-ii-r1806140/review
