Az általános vélekedés szerint a norvég black metal színtér a 90-es évek dicső időszaka után elsorvadt, csak pár komolyabb lemezt termelt ki, több nagy zenekar oszlott fel, vagy vált nevetségessé a mutatott produkciója miatt.
Azonban a 2000-es évek végére mintha elindult volna valami fent északon, az underground egyre élénkebbé vált, valamint a nagy öregek is megemberelték magukat. Az utóbbiakra példaként hozhatók a Darkthrone és a Mayhem újabb albumai, az underground javuló teljesítményét meg a Norsk Svart Metall - The Third Wave című válogatáslemez mutatja meg (a nagy öregeknél tartva persze ne felejtkezzünk meg a Burzum visszatéréséről sem, ami pont jövő hét hétfőre esik, elő is rendeltem az új albumot).
Ezen a gyűjteményes korongon például olyan bandák hallhatók, mint a Taake, a Krypt, a Forgotten Woods, a Koldbrann vagy az Urgehal. Nyilván sok az ismeretlen név, de én egyet elsőre megjegyeztem, ez pedig az Abomino Aetas.
Ízig-vérig underground banda, a weblapjuk átépítés alatt áll, myspace-en nincsenek fent, innen-onnan sikerült annyi infót szereznem, hogy 2005-ben alakultak, 3-an vannak, egy demót, és a most szóban forgó lemezt tették le eddig az asztalra. Érdekesség, hogy a három tag egyenlő arányban osztozik a hangszeres feladatokban.
Nagyon erős hangulatú zene hallható a Sower of Death szűk 45 percében, én őszintén meglepődtem, bár az utóbbi időben lassan megszokom, hogy az underground egyre sűrűbben okoz kellemes meglepetéseket.
A hangzás a szokásos rozsdás, metsző necrosound, talán a dobok kicsit a háttérbe is szorulnak, a vokál szintén a stílus által megkövetelt, ami azonban engem lenyűgözött, az a gitárjáték. Szinte minden dal egy markáns, síri hangulatú riffre épül, és ezek az egyszerre szép és halálos riffek fojtogató indákként, vagy egy töviskoszorú ágaiként tekeregnek körbe-körbe, állnak össze és válnak szét egy bizonyos ritmust követve. Néhol olyan az egész, mintha egy hatalmas, véráztatta, elnéptelenedett harcmezőn állnánk valahol Verdunnél 1916 tavaszán, és a lövészárkok között húzódó, tekergőző rozsdás szögesdrót énekét hallgatnánk a szürke felhőkből aláhulló esőben.
A témák acélmarokként, hidegen szorítják össze a hallgatót, majd enyhül időnként a szorítás, de sosem eléggé: a Sower of Death az első perctől az utolsóig intenzív, a maga módján színes és változatos hallgatnivaló, nagyon nagy élmény.
Bánat, elmúlás, pusztulás, dac, düh és nihil: sokszor, sokan megénekelték már ezeket a kegyetlen témákat, mégis, az olyan produkciók miatt, mint ez, a dolog sosem válik közhelyessé vagy unalmassá.
Egy csapásra a kedvenc lemezeim közé emelkedett a Sower of Death.
Két megjegyzés:
1. Ha minden igaz, a közeljövőben egy interjút is olvashattok az Abomino Aetas tagjaival a blogon.
2. A bejegyzés elején elkezdett gondolatmenetemet folytatva: én őszintén remélem, hogy a norvég black metal színtér soha nem jut el újra a 90-es évek népszerűségi szintjére. Közhely, de a black metal jellemzőiből adódóan underground műfaj, hosszú távon képtelen elviselni a napfényt. Időnként megpróbálkozik egy-egy zenekar, hogy kimerészkedjen a sötét, nyirkos barlangokból a fénybe: na, olyankor jönnek létre az olyan életképtelen mutációk, mint a Dimmu Borgir, az Immortal vagy a Cradle of Filth (pedig ők aztán hajdanán életerős szervezetek voltak).
Hangozzék bármily furcsán is a következő kijelentés, de a black metal maradjon csak meg a szűk elit, a tudásvágytól, az erősödni vágyástól buzgó kevesek zenéjének.
http://ihfi.ingensteder.net/abomino/
http://www.metal-archives.com/band.php?id=60427
http://www.metal-observer.com/articles.php?lid=1&sid=1&id=14529
