Az ősz egyik legizgalmasabb koncertjét adta volna Budapesten a holland The Devil's Blood, azonban személyes problémák miatt elmaradt a koncert, sokak nagy sajnálatára.
Eredetileg a fellépésük apropójából írtam volna ezt a recenziót, de végül most jutottam odáig, hogy közzétegyem.
A The Devil's Blood egy igazi old school rockzenekar, a '60-as, '70-es évek világát idézik meg, különös tekintettel a Black Sabbath-ra. Én, mint már annyi kiváló zenekart, őket is a Subterra ajánlására ismertem meg, és évek óta figyelemmel kísértem a pályafutásukat.
Igazi underground banda lévén kevés infót lehetett/lehet róluk találni, sorra adták ki az EP-ket, demókat, kislemezeket, mígnem tavaly ki nem jött a The Time of no Time evermore. Erre az albumra összehozták a legjobban sikerült korábbi dalaikat, és újakat is írtak.
Ősi erejű, okkult, pszichedelikus rock 'n' roll hallható itt, delejező, mágikus, igéző női énekkel. Ez a női ének nem az általában megszokott éteri, csilingelős, szárnyaló szoprán, nem angyali jellegű... Hanem ellenkezőleg, Lilith, Hekate, Kali, Astarte, Istár hangja, vagy a hurik éneke szól a feszes, ördögi gitárzene felett.
Olyan, mintha egy '70-es évekbeli ördögidézés, egy démoni Woodstock aláfestő zenéjét hallanánk. Szinte látom magam előtt a homályos, sötét, romlott férfiak és nők tömegét, akik mögött felsejlik a színpadon a The Devil's Blood, szinte harapni lehet a füstöt, az énekesnő az ég felé tárja a kezeit, és őrült ritmusra járva tobzódik mindenki az összes elképzelhető földi élvezetben.
Ez a zene hihetetlenül jól ragadja meg azt a sötét érzékiséget, azt az ösztönös élvhajhászatot, ami mindig is megjelent a rockzenében, különösen a rockzene eredeti, afro-amerikaiak által feltalált ősében.
Kettős időutazásra hív a The Devil's Blood - 50-60 évet repülünk vissza a rock hőskorába, ugyanakkor pedig a civilizáció hajnala elevenedik meg a lemezen, amikor sok szempontból szabadabbak voltunk, állatiasabbak voltunk, mint most, amikor a társadalom a szabadság helyett csak a szabadság látszatát adja meg tagjainak.
Muszáj írnom még külön a Queen of my burning Heart című szerzeményről. Egy igazán feszes alapra épül fel a dal, nagyszerű basszusalapozásra érkeznek a sorra kibomló gitártémák, fokozódó ívű verzék után pedig berobban egy olyan refrén, melynek dallamvezetése egy vulkánkitörés dramaturgiájához mérhető. Tökéletes, úgy, ahogy van.
Rockzenében kevés ilyen különleges produkciót hallottam az utóbbi években. Reméljük az elmaradt koncertet bepótolják, mert élőben ez a lüktető, korlátokat szétfeszítő ősi energia bizonyára lélegzetelállító élményt nyújtana.
