Sikerült egy újabb teljesen kész posztot elkúrnia a blog.hu-nak, kezdek megőrülni. Szóval fussunk neki még egyszer, a szentségit neki. (Ha van mégse gomb, mégis miért nincs?!)
A Krypt-et a már korábban emlegetett Tsjuder feloszlása után alapította Nag és Desecrator, tehát a legénység 2/3-a itt folytatta a zenélést. Az egyből látható, hogy az urak hozzáállása a zenéhez és a világ dolgaihoz fikarcnyit sem változott. Mindenütt "Anti-human anti-life" és "True norwegian Black Metal" logók virítanak, fuck off-jelek, halálfejek és fordított keresztek társaságában. Emellett a kiadott pólók hátulján is egy szegecselt alkarvédős valaki "mutat be" fekete-fehérben, felette a "Jeg Hater Deg!" vagyis "Utállak!" felirat olvasható.
Ennyiből már sejteni lehet, hogy a két norvég elég punkosra, nihilistára vette a figurát, ennél sokkal primitívebb, undergroundabb nem lehetne a dolog. Az elődzenekar utolsó albuma, a Desert Northern Hell az agresszió, a gyűlölet és a sebesség olyan szintjére jutott el, hogy azt nem nagyon lehetett volna felülmúlni. Nem is próbálták meg, ez valami más.
A Preludes to Death más módon, más értelemben szélsőségesebb.
Szembetűnik, hogy nem a fénysebességű darálás a lényeg, szinte minden dalban fontos szerepet kapnak a döngölős, középtempós témák, amik felvezetésként szolgálnak, bizonyos alapot adnak. Először sötét, rozsdás, penészes falakat épít a zene a hallgató köré, majd ez után mutatja ki a foga fehérjét a lemez. Fontos megemlítenei, hogy szerencsére nem marad el a Tsjuder esetében megszokott villámgyors, éles, mániákus hatású szólózás sem. Lehet, hogy hülyeséget mondok, de sok helyen thrash metal hatás is tettenérthető. A punk szerepe azonban (elsősorban a felfogás terén) egyértelmű.
Ha már a punk és a primitívség szóba került, akkor muszáj megemlíteni a számcímeket, és kifejteni egy-két gondolatot a dalszövegekről. A két zenész nem bonyolította túl a számok elkeresztelését, ha valakiben kérdés merülne fel a mondanivaló mélységét illetően, akkor vessen egy pillantást az alábbi dalcímekre: Jeg Hater Deg, Death, Krypt, és végül a kedvencem, Death Satan Black Metal. A black metal rám sosem a dalszövegek miatt tett nagy hatást: ebben a műfajban a vokál egy hangszer, egy hangulatfestő elem, a szavak másodlagosak. Ha maga a zene nem képes megteremteni a megfelelő atmoszférát, miliőt, akkor teljesen mindegy, hogy a szöveg miről szól, lehet bármilyen emelkedett vagy mocskos. Egyébként azt, amiről a black metal szólni szeretne, azt szavakkal amúgysem könnyű kifejezni.
Na mindegy, ezen a lemezen nem vagyunk híján ennek a bizonyos atmoszférának. A hangzás, a témák, az acsargó vokál hatására olyan az alaphelyzet, mintha egy vulkán kürtőjében botorkálnánk, félig vakon a hegy gyomrából elő-előtörő mérges gázok hatására. A lábunk alatt a kéreg szilárd, de a dalok során tapasztalható begyorsulások formájában felfortyan a tűzforró, fehéren izzó láva, és éget, pusztít mindent, ami az útjába áll.
Vagy másképpen fogalmazva, rengeteg a feszültség a lemezen. A középtempós, vagy még lassabb kompozíciók mélyén kavarog a keserűség, a düh, az agresszió, ami időnként szétfeszíti a dalok vázát, és előretör, megállíthatatlanul.
Egy szó mint száz, Nag most sem okozott csalódást, egy ízig-vérig őszinte black metal lemezt tett le az asztalra, és úgy tűnik, mindegy, milyen társakkal vagy néven adja ki a dolgait, a minőség adott.
