A nagyszerű lemezeket produkáló, egyedi hangvételű black metal-t játszó német Nagelfar az előző évtized elején oszlott fel (írtam is a hattyúdalt jelentő lemezről, a Virus West-ről), és a dobos, Alexander von Meilerwand egyszemélyes projektje, a The Ruins of Beverast sem adja alább a színvonalat. A 2004-es debütáló albumról lesz most szó.
Először is, érdemes megvizsgálni a von Meilerwand által választott elnevezést: a Beverast valójában az ősi skandináv mitológiában a Bifröst-öt jelenti, ami az emberek világa (azaz Miðgarðr vagy Midgard) és az istenek világa (azaz Ásgarðr vagy Asgard) közötti lángoló szivárványhíd. Ennek a romjaira utal a The Ruins of Beverast.
Underground black metal hallható a lemezen, de nem az utolsó Nagelfar-lemez epikus, hősi dallamvilága köszön vissza. Épp ellenkezőleg, végletekig elcsigázott, vonszolós ritmusú, kissé disszonáns riffelésű dalmonstrumok követik egymást, csak itt-ott üti fel a fejét gyorsabb tempójú téma.
Nem csak a dalokra jellemző a "monstrum" kifejezés: az egész lemez egy hatalmas, sötéten terpeszkedő behemót, egy gigászi gránithegy, melynek tetején egy élettelen, elvadult, halott fennsík ázik a szűnni nem akaró esőben.
Ezt a hatalmas gránittömböt az emberiség építette ezer kín, könny és halál árán, évezredek alatt, hogy az égbe, az istenekhez közel jusson. Azonban a haladás megrekedt, a modern ember önimádata, szűklátókörűsége miatt csak saját tükörképében gyönyörködve, agyatlan zombiként kereng a sziklák között, se felfelé, se lefelé nincs immár út. Határtalan becsvágyában a civilizáció legyőzte a napot, a holdat, nincs fény, csak végtelen, komor, ólomszínű eső. És nap nélkül nincs szivárvány, nincs szivárványhíd az istenek birodalmába.
Szerintem nagyjából erről szól a lemez. Természetesen ehhez a komor képhez illő zenével találkozhatunk az album 70 perce alatt, sok átvezető, hangulatfestő tétellel, és nem egyszer 10 perc fölötti dalhosszokkal, hát mit mondjak, nem könnyű hallgatnivaló.
De a művészettől, a black metal-tól nem is ezt várja az ember. Hanem személyiségformáló, letaglózó, katartikus erejű kinyilatkoztatást.
És az Unlock the Shrine-tól ezt meg is kapjuk, ami szerintem a 2000-es évek egyik legjobb black metal lemeze.
