Volt már szó a Cobalt-ról itt a blogon, a 2009-es Gin lemezről írtam valamikor régen. Őszintén szólva az utóbbi időben nem volt túl gyakori vendég az az album a lejátszómban, viszont úgy egy hónapja az elődje, az Eater of Birds kirobbanthatatlan.
Mit mondjak, jobban is tetszik. Ez a 2007-es lemez még több black metal vonást tartalmaz, és valahogy a dalok is lényegretörőbbek.
De haladjunk szép sorjában.
Eltelt 5 év az előző Red Hot Chili Peppers lemez óta, a Stadium Arcadium nem kis tetszést aratott, bár nyilván a régisulis rajongókat nem hódította vissza.
A Chili-ről minimum a (nem véletlenül) gigasikeres Californication óta parttalan vita folyik a régisulis rajongók és az újonnan érkezők között: előbbiek szerint a srácok 1999-ben eladták magukat, azóta csak tinglitangli popdalokat írnak. "Hol van ez a Mother Milk-hez képest, hagyjuk már! Egyedül Flea basszusjátéka maradt meg a régi!"
A múlt heti örömhír után, miszerint a Thy Catafalque a Season of Mist-hez szerződik, sikerült összehozni egy interjút Kátai Tamással, a zenekar egyik felével. Sajnos a kiadó kérésére Tamás nem válaszolhatott az új lemezzel kapcsolatos kérdésekre, de azt hiszem, így is érdekes dolgokról volt szó.
Az angyali folyamat.
Homokkal mérni a lelkek súlyát.
Régóta ízlelgetem áhitattal ezeket a szavakat, melyek egy kivételes zenekart takarnak, és egy kivételes lemezt.
Debütál egy újabb irányzat a blogon, a drone metal. Nem szeretnék belemenni hosszabb fejtegetésekbe, akit érdekel a dolog, az a wikin vagy akárhol megtalálja a zeneelméleti hátteret, a lényeg, hogy a drone metal a doom metal lassú súlyosságát keveri a drone zene repetitív hipnotikusságával.
Az utolsó mondatom körmönfontsága remélem már el is ijesztette azokat, akiknek nem való ez a fajta elvont, kitartást, odaadást és őszinte érdeklődést követelő zene.
Pokoli nyár ez, mi tagadás. Időjárásilag, magánéletileg, mindenhogy.
Nem csoda, hogy az évszakra jellemző vidám, bulizós zenék helyett olyan előadókat hallgatok, mint a Sterbend, a Thy Light, a Xasthur, a Make a Change... Kill yourself és újra felfedeztem az évekkel ezelőtt megismert svéd Shining-ot.
A kissé elmebetegnek tűnő Niklas Kvarforth vezette zenekar már 15 éve van pályán, és az első 4 lemezük suicidal/depressive black metal stílusban fogant, majd a 2000-es évek közepén kitalálták, hogy nyitnak egy kissé a lágyabb hangzások felé.
Valahol érthető, hogy mostanában rengeteget hallgatom azt a lemezt, amiről most szó lesz, de az okokat nem részletezném. Legyen elég annyi így elöljáróban, hogy bizonyos lelkiállapotban tökéletes választás.
A Blut aus Nord a francia black metal jeles képviselője. Én először meglepődtem anno, amikor rájöttem, hogy a franciáknál is milyen pezsgő underground élet van. Sajnos azonban kevés az igazán jó zenekar.
Ott van például a Les Légions Noires nevezetű mozgalom, ami a norvég Black Metal Inner Circle mintájára jött létre a '90-es évek elején, és ízig-vérig lo-fi felfogású bandákat tömörített.
Tavasz, illetve koranyár van kívül-belül, nem is lehetne időszerűbb erről a lemezről írni.
Az Explosions in the Sky egy texasi post-rock zenekar (egyesek szerint az egyetlen jó dolog, ami valaha is létrejött Texas-ban...), tipikus bölcsészkülsővel, frappáns lemezcímekkel, hosszú, instrumentális dalokkal.
Maga a banda elnevezése a tűzijátékokra utal, és elég jól jellemzi a fiúk zenéjét: békés, lágy, de egyre növekvő intenzitású, simogató gitárpengetésekből álló alapkompozíciókat bontanak ki, egészen egy-egy katartikus tetőpontig. Szinte kivétel nélkül minden dalukban megfigyelhető ez a drámai ív, és szerintem a 2003-as The Earth is not a cold dead Place című lemez a legjobb példa erre.
A nagyszerű lemezeket produkáló, egyedi hangvételű black metal-t játszó német Nagelfar az előző évtized elején oszlott fel (írtam is a hattyúdalt jelentő lemezről, a Virus West-ről), és a dobos, Alexander von Meilerwand egyszemélyes projektje, a The Ruins of Beverast sem adja alább a színvonalat. A 2004-es debütáló albumról lesz most szó.
Először is, érdemes megvizsgálni a von Meilerwand által választott elnevezést: a Beverast valójában az ősi skandináv mitológiában a Bifröst-öt jelenti, ami az emberek világa (azaz Miðgarðr vagy Midgard) és az istenek világa (azaz Ásgarðr vagy Asgard) közötti lángoló szivárványhíd. Ennek a romjaira utal a The Ruins of Beverast.
Nna, hát ez a témaválasztás is meglepetést okozhat egyeseknek, mivel a The Killers megítélése rock/metalzenei berkeken belül legalábbis vegyes. Nem csoda, a híresebb indie rock bandák sorsa már csak ilyen.
Én magam sem tudom hova tenni őket, képesek zseniális dalok írására is, de képesek középszerű, nem egyszer arrogáns produkciót is nyújtani, már ami a lemezeik minőségét jelenti.
Természetesen most egy olyan albumukról írok, ami maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, olyan négy éve hallgatom rendszeresen a Sam's Town-t, és még mindig tartom, hogy ez messze a legjobb munkájuk.
El lehet mondani, hogy a blog már-már tetszhalotti állapotba dermedt, hiszen az utóbbi 1-2 hónapban nem posztoltam igazán gyakran, és akkor sem mindig lemezajánlót írtam, hanem koncertekről adtam hírt.
Pont egy ilyen koncertflyer vezetett el ahhoz az irányzathoz, melynek egyik kultikus produktumáról lesz szó most. A Chromechoes Productions jóvoltából nemrég fellépett a Dürerben az ír God is an Astronaut, a post-rock egyik jeles képviselője. Fogtam magam, beleástam magam a szcénába, és egymás után ismerkedtem meg az ír zenekar mellett olyan bandákkal, mint a Mogwai, az Explosions in the Sky, a Rosa Parks, és az ...And the Earth swarmed with them.
