Volt már szó a Cobalt-ról itt a blogon, a 2009-es Gin lemezről írtam valamikor régen. Őszintén szólva az utóbbi időben nem volt túl gyakori vendég az az album a lejátszómban, viszont úgy egy hónapja az elődje, az Eater of Birds kirobbanthatatlan.
Mit mondjak, jobban is tetszik. Ez a 2007-es lemez még több black metal vonást tartalmaz, és valahogy a dalok is lényegretörőbbek.
De haladjunk szép sorjában.
A Cobalt egy amerikai duó (Phil McSorley és Eric Wunder párosa), ami szerintem az egyik legizgalmasabb USBM formáció jelenleg (egyikük egyébként a Man's Gin nevű folk/rock formációban is érdekelt), simán egy lapon lehet említeni őket a Leviathan-nal, a Wolves in the Throne Room-mal vagy a Nachtmystium-mal.
Az Eater of Birds talán az kiadvány, amin a legmarkánsabban, a legnyilvánvalóbban megcsillantják dalszerzői képességeiket a fiúk. Változatos a lemez, íve van, amin belül több hangulatváltással is találkozhatunk. Három, egyaránt Ritual Use of Fire elnevezésű hangulatos, szomorú, néhol feszült tétel tagolja a szerkezetet. A többi dal általában a Cobalt-tól megszokott őrületes adrenalinbomba, de több részt ki kell emelni.
Egyrészt itt az Ulcerism, rögtön a második szerzemény, ami olyan hihetetlen energiákat szabadít fel, olyan tökéletesen eltalált dal, amivel én nagyon ritkán találkoztam eddig. Akkora erőt tud adni, akkora lökést, ami tényleg nem túl gyakori. Szinte bármire képesnek érzi magát az ember, ha átadja magát a gitártémák szaggató támadásainak.
A másik kedvenc részem a Invincible Sun - Androids, Automatons and Nihil - Cephalopod hármas... Nincsenek szavak, ez a dalhármas hihetetlen érzelmi mélységekig tudja elkalauzolni az embert, viszont a végére a lezárás megint olyan, ami indulatokat korbácsol, daccal, gyilkos enerigákkal tölt föl, végül előkészíti a terepet a záró Eater of Birds számára.
Meg kell hallgatni a lemezt. Sokszor, hiszen 70 perces, és nehezen adja meg magát, viszont a legjobb részek, a zseniális témák már igen hamar fellelhetők (aki számára nem, az nem tudom, miért olvassa ezt a blogot...).
Azért tartom zseniális műnek az Eater of Birds-öt, mert mélységesen mély lelki árkok felé nyit átjárót, ugyanakkor képes az ott átélt sötét élményeket olyan pozitív energiává alakítani, ami személyiségformáló erőként is hathat a fogékony hallgatóra.
Olyan ez, mint egy pokoli kiképzőtábor: az ember szenved, meghasonlik, már-már feladná, és könnyek között kilehelné a lelkét, de a társak segítségével, a céltudatosság hatására, a ki tudja, honnan merített lelkierő felhasználásával túléli, végigcsinálja, és erősebben kerül vissza a való életbe, mint bárki más.
Ezt az érzetet kelti az Eater of Birds. Ezért megismételhetetlen mestermű.
