A black metal underground hírhedt birodalmába tett kirándulásom újabb felfedezése a magyar fül számára elég hülyén hangzó Anti nevű zenekar 2006-os debütalbuma.
Tipikus földalatti társaság, kezdetben két, homályba vesző zenész alkotta a bandát, Anti felelt a hangszerekért, A. Krieg pedig a vokálokért, és csak az utóbbi időben vették be a dobos Zahgurim-ot, addig dobgép szolgáltatta az ütemeket, pl. a most tárgyalandó lemezen is.
A lemezt készítő duó nemzetisége német (Lipcse városából), és szinte semmit sem sikerült kideríteni róluk, csak azt, hogy milyen zenekarokban zenélnek még: a listát végigböngészve természetesen hiába keressük a Tokio Hotel nevét.
Őszintén szólva teljesen meglepett a The Insignificance of Life: egy, eddig számomra teljesen ismeretlen zenekar nyújt rajta zseniális teljesítményt, utoljára hasonlót a Tsjuder megismerésekor éreztem.
A lemez címe egy elég markáns állásfoglalás, és ez a zenében sem válik üres frázissá: ízig-vérig depressziós black metal hallható a korong 29 percén, a hangzás, tempók, a témák, a szólók tökéletes egységbe forrnak össze. Telt, horzsoló sound, pont megfelelő mértékben gépies dob, mély, torzított károgás a vokál terén, és metsző szólók, itt-ott komor akusztikus gitárdallamok. És főként középtempó, vigasztalhatatlanul.
Mindez elég közhelyesen hangzik, de egyáltalán nem válik unalmassá a lemez, egymás után ütik fel a fejüket az emlékezetes, viszonylag könnyen megjegyezhető témák, a dalok jól megkomponáltak és ütősek. Nincs fellengzősség, nincs túlírtság, a duó nem vállalkozik többre, mint amennyit tud, és ez az alázat kifizetődő: rég hallottam ilyen hatásos black metal lemezt. Kicsit rövidnek tűnik talán, de pont ettől tud intenzív maradni az élmény, sokadik hallgatásra is.
Ritkán szoktam ilyet tenni, de most muszáj kiemelnem egy részletet: a záró Mourning Soul-ban (ami egyébként a szintén német Absurd dala eredetileg) az először méltóságteljesen előgördülő masszív gitárzuhatag, majd a dal közepén 1:43-nál felcsendülő, lassú, karcoló, végtelenül bánatos, elnyújtott szóló az utóbbi idők legkifejezőbb zenei megnyilvánulása számomra.
Így november vége felé, a hűvös, ködös időben páratlan élmény hallgatni ezt a végletekig komor, hideg esőként, elállíthatatlanul aláhulló, záporozó zenei alkotást. Ahogy a kisárgult füvekkel, avarral takart mezők felől feltartóztathatatlanul hömpölygő vastag köd, beborít a lemez, és elmereng az ember önnön élete értelmetlen, jelentéktelen voltán, majd megtisztult tudattal képes menni tovább, előre.
Sokan hajlamosak a black metal hanyatlásáról beszélni (pl. az Immortal kiábrándító új lemezét hallgatva), de amíg az underground ilyen mesterműveket képes letenni az asztalra, addig én nem aggódok.