ZeneZeneZene

Azt hiszem, hogy a brit Cradle of Filth az egyik legmegosztóbb zenekar az extrém zenék, de úgy általában a metal berkein belül (a nem metálosok gyaníthatóan utálják és/vagy kinevetik őket). Ez egyáltalán nem meglepő.

Hosszú és fordulatos életút áll a banda mögött, és szerintem most abszolút nem ott vannak, ahol én, a régi lemezeik kedvelője (vagy akár ők maguk) látni szeretném őket. Középszerűek lettek, hovatovább unalmasak, hiába állítja az ellenkezőjét pár kritikus vagy ifjú rajongó. Egy kivételtől eltekintve a Midian után nem adtak ki erős albumot, hiába volt nagykiadós kaland a Sony-val (ami önmagában egy vicc), konceptlemez, duett Ville Valo-val, ha a zene, a témák szimplán brutálisak, de nem markánsak és fogósak.

Sikerült egy újabb teljesen kész posztot elkúrnia a blog.hu-nak, kezdek megőrülni. Szóval fussunk neki még egyszer, a szentségit neki. (Ha van mégse gomb, mégis miért nincs?!)

A Krypt-et a már korábban emlegetett Tsjuder feloszlása után alapította Nag és Desecrator, tehát a legénység 2/3-a itt folytatta a zenélést. Az egyből látható, hogy az urak hozzáállása a zenéhez és a világ dolgaihoz fikarcnyit sem változott. Mindenütt "Anti-human anti-life" és "True norwegian Black Metal" logók virítanak, fuck off-jelek, halálfejek és fordított keresztek társaságában. Emellett a kiadott pólók hátulján is egy szegecselt alkarvédős valaki "mutat be" fekete-fehérben, felette a "Jeg Hater Deg!" vagyis "Utállak!" felirat olvasható.

Egy szerencsétlen mellékattintás miatt egy, már elkészült posztom szállt el, tehát a gyűlölet és a düh adott, szóval újra megpróbálok írni erről a lemezről. Ilyen előzmények után valamivel hitelesebb lesz...

A Hatebreed nem játszik komplex zenét, nincsenek agyafúrt témák vagy nyakatekert dalszerkezetek.

Van viszont horzsoló gitárhangzás, Max Cavalera-t idéző agressziószint a vokál terén, és kérlelhetetlen düh és gyűlölet.

Semmi dallamosság, semmi emo, semmi screamo, hanem kőkemény seggberúgás minden Hatebreed lemez.

Egész régóta ismerem a Tiamat-ot, először valamikor a német Viván láttam a Brighter than the Sun videóklipjét 2000 környékén. Aztán pár év múlva próba, szerencse alapon letöltöttem a Wildhoney lemezt, mivel nagyon jókat olvastam róla.

A Wildhoney sajátos hangulatú album, szeretem is nagyon (később biztos fogok írni róla), most azonban egy kicsivel későbbi korongról írok, ez az A deeper Kind of Slumber.

Egyelőre a MM-sorozat utolsó darabjához értünk ezzel a lemezzel, mivel nem nagyon foglalkoznék a válogatás-, illetve koncertalbumokkal. Nincs is belőlük sok, de mindegy.

Szóval a The Golden Age of Grotesque után Manson arról nyilatkozgatott, hogy a 2004-es Lest we forget című best of lemez lesz a búcsú, és más művészeti ágak, a festészet és a filmezés felé fordul.

Manson-nak elege lett a komoly, mondanivalóval teli konceptlemezekből, és emellett kicsit ki is fogyott a mondanivalóból, ezt kár lenne tagadni. Ennek az eredménye a 2003-as The Golden Age of Grotesque.

Rögtön az első dalban, a This is the new Shit-ben azzal nyit, hogy "Everything's been said before / There's nothing left to say anymore". Ezzel a döntéssel - mármint hogy nem próbál túl sokat, túl mélyenszántót mondani - egyrészt levette a banda válláról a terhet, másrészt egy művészi üzenetet is megfogalmaz.

Komoly gondban vagyok, azért is volt ilyen nagy szünet két poszt között. Nehéz írni erről a lemezről, mert egyrészt rengeteg emlék kötődik hozzá, másrészt meg a mai napig nem tudom eldönteni, hogy jó lemez-e egyáltalán a Holy Wood.

Középiskolás voltam, akkor már óriási Manson rajongóként hetente jártam a lemezboltba érdeklődni, hogy mikor jelenik meg a lemez, és végül sikerült 2500 forintért beszerezni műsoros kazettán... Bármikor, ha meghallgatom, eltölt a középiskolás fíling, hiszen olyan sokszor hallottam akkoriban minden dalát.

A Mechanical Animals az eladási adatok alapján Manson második legsikeresebb lemeze, de a megítélése a rajongók között elég vegyes volt.

Az Antichrist Superstar lemezzel a banda egy igazi klasszikust tett le az asztalra, mérhetetlenül sötét, komor alkotás volt.

A milliósra duzzadt rajongótábor epekedve várta a következő albumot, mindenki egy újabb gonosz, pokoli művet várt a zenekartól, de csalódniuk kellett.

Marilyn Manson a Sweet Dreams elsöprő sikerére alapozva 1996-ban szabadította világra az Antichrist Superstar címet viselő nagyszabású konceptalbumot.

A lemez felvételeire New Orleans-ban került sor, amire rányomta a bélyegét a város fülledt, nyirkos levegője, a zenekaron belüli ellentétek, és a kőkemény droghasználat.

Érdekes lemez a Smells like Children. Lényegében remixalbum, és 3 feldolgozás is szerepel rajta. A Portrait of an american Family kiadása után turnéztak Manson-ék egy sort, kellőképpen hírhedtté váltak az amerikai underground-ban, majd nekiálltak remixeket gyártani, kísérletezni.

Ennek a végeredménye a lemez, ami igazából egy elborult, hátborzongató szellemvasút, ami még mélyebbre süllyed az első albumon megénekelt mocsokba.