ZeneZeneZene

Úgy döntöttem, hogy a blogot egy sorozattal folytatom. Marilyn Manson lemezeit veszem számba, időrendi sorrendben.

Eddigi életem során mindig volt egy-egy stílus, egy-egy zenekar, ami meghatározóan befolyásolta a gondolkodásmódomat, érdeklődési körömet, kis túlzással élve jellemformáló hatással volt rám. Ilyen volt többek között a Guns N' Roses, a punkzene, Marilyn Manson, a nu metal, végül a mai napokban is a black metal.

Talán a legerősebb hatással a black metal volt/van rám, de a második helyen Mr. Manson áll.

Ezért aztán jó ötletnek tűnt ma reggel fogmosás közben, hogy így folytassam a blogot. Az egyszerűség kedvéért kronologikus sorrendet tartok, és kész.

Jó előre szólok, hogy szeretnék elhatárolódni a norvég Immortal által alkalmazott nevetséges, óvodás színvonalú bőrszerkóktól és túlméretezett műfegyverektől. Ebben a bejegyzésben nem szeretnék foglalkozni a sajtófotózásokon történő "vérszomjasan lóbáljuk a kétkezes buzogányt"-kategóriájú dolgokkal, sem a legendásan szar videóklipekkel. Ezek a dolgok csak komolytalanná teszik az amúgy nagyszerű zenekart.

Mert az Immortal úgy egyébként nagyszerű zenekar, ha azt teszi, amihez a legjobban ért: zenél. Ez tetten is érhető a 2002-es Sons of northern Darkness lemezen.

Régóta, nagyon régóta tervezem már, hogy írok erről a lemezről.

Azt hiszem, 2001 óta kísértem figyelemmel a zenekar pályafutását. Ha jól emlékszem, 2000-ben olvastam az akkori Metal Hammer-ben a Hét madár című promójukról, és a kritikát író figura teljesen le volt nyűgözve a Gire zenéjétől. Én 2001-ben jutottam oda, hogy megismerkedjek a banda munkásságával, és akkor még eléggé műveletlen voltam keményzeneileg, az extrémebb metallal éppen csak ismerkedtem, de a Gire zenéje egyből lenyűgözött.

Szóval férfiasan be kell ismernem, hogy igen, ilyen mainstream zenét is hallgatok. Mainstream? Bár minden mainstream muzsika ilyen lenne...!

Egy kritikus azt írta a RHCP-ről, hogy olyan szintet értek el, mint pl. a The Beatles, bármihez nyúlnak arannyá válik. Az okos ember pedig ezt hallva csak bólogatni tud.

A norvég Tsjuder lemeze még megjelenésekor, 2004-ben akadt kezembe. Emlékszem, a(z akkori) Metal Hammer-ban írt róla meglehetősen elismerő kritikát Milán Péter. Tudni kell, hogy Milán Péter kritikáiban még szinte soha nem kellett csalódnom, gyakorlatilag 95%-ban eltalálja az ízlésemet.

Kátai Tamás többek között zenész, költő, a Gire nevű zenekarban betöltött szerepe nyomán ismerhetik többen, de más néven, más bandákban is tevékenykedik.

A különféle zenekarok, projektek mellett Kátai Úr kiadott egy szólólemezt, ami feljátszásában hegedű- cselló- stb.-művészek voltak a segítségére. Ennyiből ki is lehet találni, hogy az anyagnak semmi köze nincs a metálhoz, viszont a Gire albumok hangulatához annál több. Sőt, az ilyen hangulati elemek itt csúcsosodnak ki a leginkább, elképesztő erővel.

Ha jól emlékszem, Milán Péter, a Hammer black/death "specialistája" azt írta erről az albumról, hogy számára a '90-es évek metal lemeze. Én először úgy 2003 környékén találkoztam vele, azóta is a kedvenceim közé tartozik.

"Természetesen" norvég zenekarról van szó, akik a '90-es évek elején kibontakozó skandináv black metal hullám idején indultak. Egy csapásra a mozgalom élcsapatai közé kerültek, teljesen megérdemelten. A két alapító tag Ihsahn és Samoth, és lényegében ők ketten állnak a zene és a szöveg mögött. Az általános vélekedés szerint Samoth hozta az elemi erejű metal tételeket, míg Ihsahn agyából pattantak ki a finom, éteri hangulatú szimfonikus komponensek.

Ezt a blogot nehezen indíthatnám más lemezzel...

A svéd banda 1995-ben adta ki ezt a lemezt ('93-ban jött ki az elődje, a The Somberlain), de én csak évekkel később, valamikor 2003-ban ismertem meg. Azóta már túl vagyok kb. 631 meghallgatáson, és arra a megállapításra jutottam, hogy számomra ez a korong "a" metal lemez. Nem csak a '90-es évek, de úgy egyáltalán, a metal műfaj egyik legnagyobb dobása.

Üdv mindenkinek!

Rengeteg zenét hallgatok, gyakorlatilag minden hangulatomhoz, minden élethelyzethez szükségem van zenei aláfestésre. Egyfajta drogként működik nálam... És elhatároztam, hogy a számomra fontos, érdekes, stb. lemezekről írok pár sort a jövőben (és pár albumról már korábban is írtam máshová). Ezeket fogom kitenni ide.

Ez a blog, és az írások semmiképpen sem általános érvényűek, a bejegyzések pusztán a személyes benyomásaimat, élményeimet tartalmazzák egy-egy albummal kapcsolatban.

Ha bárki vitázni szeretne, csak hajrá, szívesen eszmét cserélek bárkivel. Az anyázókat viszont kegyetlenül kimoderálom.

Imi