ZeneZeneZene

Az utóbbi időkben tapasztalható "kommercializálódás" után visszatérnék az extrémebb zenékhez, és egy újabb viharos múltú zenekar, a Burzum egyik legjobb lemezéről írok.

A Burzum egy egyszemélyes projekt, amit Varg Vikernes hívott életre (akkoriban a Count Grishnack művésznevet használva) a '90-es évek elején Norvégiában. Mint ismeretes, abban az időben kezdett igazán erőre kapni a norvég black metal hullám, ami jobbnál jobb zenekarok és lemezek tucatjait szabadította a világra. A Burzum '91-től kezdődően jelentette meg demóit és lemezeit, és hamarosan központi alakjává vált a formálódó zenei-világnézeti irányzatnak.

Messzire megyünk vissza az időben, a legendás The Exploited '82-es albumáról lesz szó. Egyébként az ötlet onnan jött, hogy éppen Municipal Waste-et hallgattam, akikre nyilvánvalóan nagyon nagy hatással volt a 'ploited.

Szóval a The Exploited egy hatalmas punk legenda, éppen idén 30 éves a zenekar. Egész mókás, hogy mennyien zenéltek a bandában, ha jól számolom, 11 gitáros, 11 basszer és 9 dobos fordult meg a 'ploited-ben, egyedül az énekes, Wattie Buchan a konstans tag. Nem túlzás a most 53 éves Wattie-t Lemmy Kilmister-hez hasonlítani, mindketten élő legendák, a rockzene nagy túlélői.

Korábban már írtam az Avenged Sevenfold utolsó albumáról, de olyan nagy kedvencem az elődje is, hogy most ez következik.

A zenekarral, és a City of Evil című lemezzel való 2006-os megismerkedésem tipikus zeneipari történet: az MTV-n láttam meg a megagigasláger Bat Country klipjét, és akkor hirtelen arra gondoltam, hogy csak a gitárszóló miatt érdemes volt végighallgatni a dalt. Be kell vallanom töredelmesen, hogy a nóta fogóssága mellett a zenészek komoly tetoválásai is hatottak rám, de az vesse rám az első követ, aki nem mondta soha azt a Guns N' Roses-ra, hogy "Na, végre ezeknek van stílusuk!".

Mozgalmas két héten vagyok túl, és a következő két hétben sem áll módomban majd írni, ezért úgy gondoltam most, amíg van egy kis időm, összeütök valamit.

Rockandroll lesz a mottó, és ennek érelmében egy norvég rockzenekar debütalbuma a témánk. A Chrome Division alapítótagjai olyan illusztris black metal arcok, mint Shagrath (Dimmu Borgir) és Lex Icon (The Kovenant). Pár éve megunták kicsit az extrém metált, és a lehető legjobbat tették: összehoztak pár havert, és csináltak egy igazi csajozós, bulizós, motoros bandát, a sex, drugs, rock 'n' roll szentháromság jegyében.

Tíz évet repülünk vissza az időben: 1999-et írunk, tombol a nu metal őrület világszerte. A srácok bőgatyát hordanak, deszkás cipőt, Dickies vagy Dready pólót, és visszafordított piros baseballsapkát. A farmergatyás, hosszúhajú rockerek legnagyobb ellenszenvét kiváltva a metal címszó alatt mindenütt Deftones, System of a Down, Limp Bizkit és Korn folyik a metal médiából.

Ebbe a trendbe, ebbe az egyre jobban kiteljesedő színtérbe robbant be valósággal az iowa-i 9 torz, maszkos figura. Emlékszem, középiskolába jártam, elvoltam az Exploited, Marilyn Manson és Deftones lemezeimmel, amikor terjedni kezdett az osztálytársak között egy kazetta, amire semmi más nem volt írva, csak az, hogy Slipknot.

Jeles eseményhez érkeztünk: a blog történetének első olyan bejegyzése következik, ahol egy magyar black metal lemez a téma.

A Years of Blood az 1996 óta létező Witchcraft 2006-os, első nagylemeze.

Az album előtt is már jókora népszerűségnek és elismertségnek örvendett a banda underground körökben, köszönhetően a megalkuvást nem ismerő attitűdnek, valamint a kiváló 2003-as Carpathian Fire EP-nek.

Egész nagy várakozás előzte meg a lemezt, hiszen addigra már a Witchcraft hazánk egyik legfontosabb black metal tényezőjévé nőtte ki magát.

Magyar black metalosoknak a nevéből adódóan kötelező zenekar a Carpathian Forest. Más kérdés, hogy a norvég zenészek mennyit tudnak a Kárpátokról, gondolom Drakula és Báthory Erzsébet vészjósló alakja elég is volt a névválasztás indoklásához.

Elég régi banda a Carpathian Forest, még 1990-ben alakultak, Nattefrost és Nordavind vezetésével, de 2000-ben az utóbbi kivált, talán onnantól kezdve lett egyre direktebbé a zene, és egyre szűklátókörűbbé az ideológiai felfogás.

A korábbiakhoz képest éles váltás következik.

Az utóbbi pár hétben elsősorban a zúzós zenék voltak terítéken, gondoltam fő a változatosság, ezért egy neoklasszikus stílusú társaság lemezéről írok egy keveset.

Egy metal hammeres kritika hatására ismertem meg őket (ki más, mint Milán Péter írta...), és rögtön rabul ejtett a zene.

Ahogy elnéztem, az utóbbi időben eléggé zorallra vettem a figurát, szóval a változatosság jegyében jöjjön egy lemez a könnyedebb stílus jegyében.

Az Avenged Sevenfold egy kaliforniai banda, 1999-ben alakultak, és az akkoriban éppen szárnyat bontogató amerikai metalcore irányzathoz tartoztak, de szerencsére 2005-ben már egy tökös rock/metalt játszó zenekart hallhatunk a City of Evil lemezen.

Az a lemez 100%-os telitalálat volt, engem kapásból elragadott, és azóta is sokat hallgatom. Kiváló témák, igényes ikergitáros szólók, amihez végre tökös, igazi rákenról image is társult, semmi emós séró vagy csőnadrág.

Július közepe van, a meteorológusok szerint az év legmelegebb napja lehet ma. Fullasztó, brutális hőség van. Mi mással védekezhet a kánikula ellen az ember, ha a sör nem jöhet szóba?

Hát persze, hogy fagyos, norvég black metal-lal...

Sok egyéb mellett a Darkthrone-ról szóló poszt is régi tervem már, most eljött ennek is az ideje. Gondolkodtam, hogy melyik lemezükről írjak, de végül a korai albumok mellett döntöttem, és sokáig a Transilvanian Hunger tűnt befutónak, de végül az Under a Funeral Moon nyert. Igazából a Transilvanian Hunger-t sokkal jobban ismerem, de valahogy a poszt témájául szolgáló lemez fogósabbnak tűnik, ütősebbnek.