Eltelt 5 év az előző Red Hot Chili Peppers lemez óta, a Stadium Arcadium nem kis tetszést aratott, bár nyilván a régisulis rajongókat nem hódította vissza.
A Chili-ről minimum a (nem véletlenül) gigasikeres Californication óta parttalan vita folyik a régisulis rajongók és az újonnan érkezők között: előbbiek szerint a srácok 1999-ben eladták magukat, azóta csak tinglitangli popdalokat írnak. "Hol van ez a Mother Milk-hez képest, hagyjuk már! Egyedül Flea basszusjátéka maradt meg a régi!"
Én az újonnan érkezők táborát erősítem, bár természetesen annak idején, a '90-es évek elején lehetelen volt elkerülni az Under the Bridge-et és a Give it away-t, az MTV nagyon gyakran játszotta őket. Azonban engem igazán a Scar Tissue melankolikus, magába forduló, magányos elmélkedése vett le a lábamról, és azóta bármit is adnak ki a fiúk, nekem bejön.
Miért az újabb kori Chilit szeretem? Mert az én esetemben az újabb lemezekhez fűződnek olyan emlékek, élmények, érzelmek, asszociációk, mint sok régebbi rajongónál a Blood Sugar Sex Magik lemezhez. Emlékszem, a Californication lemez az egész 2000-es nyár aláfestő zenéje volt, mert a zenegépből állandó jelleggel az Otherside, vagy a Californication, vagy az Around the World szólt... És a Kaliforniába repítő dalok tökéletesen passzoltak a Tisza-tó mellett csajozással, bulizással és strandolással eltöltött nyárhoz.
Életem egyik legszebb periódusa volt az, és ugyancsak az volt 2002 nyara is, akkor meg a By the Way szolgáltatta a háttérzenét a hasonlóan eseménydús nyárhoz, amikor Brazília vb-t nyert, felvettek végre a főiskolára, és szinte minden nap hajnalig ment a vízparti mulatozás.
A Stadium Arcadium már olyan pillanatban kapott el, amikor rendes munkám volt, együtt éltem egy lánnyal, szerelmesen. Az a lemez a mai napig bizonyos értelemben oda repít vissza, 2006 nyarába.
Szóval az összes, általam kedvelt Chili album ilyen érzeteket kelt bennem, nyilván azért is, mert agyonhallgattam őket, és azért is, mert mindegyik zseniális alkotás. Rendben van, poposabbak, mint a korai dolgaik, de egy bizonyos életkor felett, és egy bizonyos elfogyasztott drogmennyiség felett már nem csoda, hogy Anthony-ék nem írnak újabb Give it away-jellegű dalokat.
Nem tudom, hogy az új lemez is hasonlóan markáns szerepet fog-e betölteni az életemben, mint az előző három, de azt már most tudom, hogy John Frusciante nagyon hiányzik. Imádtam a gitárjátékát és a gyengéd, törékeny háttérvokálját. Az utódja, Josh Klinghoffer próbál újat hozni (egyébként ő is nagyon jól vokálozik, lásd Did I let you know), de valahogy nekem egyelőre nem áll össze annyira a dolog. A többiek hozzák a szintet, Anthony hangja továbbra is magával ragadóan szines és érzelmes, Flea basszusfutamai a bőr alá kúsznak, Chad meg hihetetlen fílinggel üti a groove-okat.
Vannak nagyon jó dalok, mint például az imént említett Did I let you know, ami szerintem a legjobb Chili nóták között van, és hallgattatja magát az anyag. Végeredményben azt tudom mondani, hogy hiába nem olyan emlékezetes az egész lemez, mégis működik: soha nem voltam Kaliforniában, soha nem szörföztem, és nem láttam még az óceánt, de az album 10-15-ik perce után szinte érzem a talpam alatt a homokot, és sós illatot hoz felém a szél, lelki szemeim előtt pedig a lenyugvó nap tükörképe hidat formáz a Csendes-óceán hullámain.
A véleményem nem változott: a Red Hot Chili Peppers korunk egyik legnagyobb rockzenekara, számomra kikezdhetetlen hősök.
http://www.sputnikmusic.com/review/45338/Red-Hot-Chili-Peppers-Im-With-You/
