Már gyerekkorom óta, amikor kezembe akadt az Ég és Föld nevű ismeretterjesztő könyv, a világűr és a csillagok szerelmese vagyok. Nincs jobb szó rá: mindig lenyűgözött a végtelen csillagközi üresség, az embertől távoli, életidegen közeg, a felfoghatatlan léptékű távolság, ami köztünk és a kozmosz többi része között lakozik.
Ezt a témát sok zenekar feldolgozta már, itt a blogon a Burzum lemezénél is szót ejtettem a dologról, de pl. az Arcturus a zseniális The sham Mirrors albumánál is az űrből merített ihletet. Nem is beszélve a Thy Catafalque-ról. (Nyilván milliónyi más banda is foglalkozott ezzel, de szubjektív a három példa, amit hoztam.)
A svájci Darkspace azonban egy az egyben a kozmoszt hivatott hangokkal lefesteni. Három, sorszámozott lemezt adtak eddig ki, sorszámozott dalokkal, szinte teljes inkognitóban, ezzel is érzékeltetve a világűr személytelenségét, embertelenségét.
Kíméletlen, hideg, monoton, de egyben áhítattal teli, végtelen erejű zenéről van szó. Mindenütt lelkendező kritikákat lehet olvasni a zenekarról, azonban ha azt mondom, nehezen betörhető zene, akkor még enyhén fogalmaztam. Sorra jönnek a 10 perc feletti dalok, melyek hangzása próbára teszi a még hozzám hasonló underground black metalon edződött hallgatót is, a fűrészelő riffek elsőre szinte kiismerhetetlen zajongásnak tűnnek.
Mindez azonban szertefoszlik a tizedik hallgatás környékén, mintha a bolygónk mocskát és szemetét elhagyva hirtelen az űr végtelen tisztaságában és ürességében találnánk magunkat. Onnantól aztán állkapocs leesik, térdek rogyadoznak, és az ember elveszíti önnön személyiségét, gondolatait, hiszen szembesül a végső személytelenséggel: a kozmosszal.
Minden ilyen találkozás személyiségformáló, számos tapasztalattal kecsegtető alkalom. Ha figyelünk, és nyitottak vagyunk, sok érdekes gondolattal gazdagodhatunk önmagunk és a körülöttünk elterülő mérhetetlen idővel és térrel kapcsolatban.
A Darkspace zenéje csak nagyon nehezen fogadható be, valószínűleg még a black metalosok között sincsenek sokan, akik igazán közel tudják engedni magukhoz.
Jobb is ez így: a svájciak alkotása immár zenei fekete lyukként éli önnön életét, függetlenül mindentől és mindenkitől, megközelíteni csak bizonyos időközönként, csak az erőseknek szabad.
