Kis túlzással úgy hiányzott ez a lemez, mint egy falat kenyér.
A Nebelkorona egy német dark ambient projekt, mely mögött a szintén erősen underground Vinterriket-et egyszemélyben működtető Christoph Ziegler áll. Pár lemezt meg EP-t adott eddig ki, én most ismertem meg a munkásságát.
Nem mondanám, hogy otthon vagyok az ambient zenék világában, 1-2 előadó 1-2 lemeze - ennyiben ki is merül a tudásom. Viszont ez a zenei irányzat nem igényel olyan előzetes "rákészülést", mint a black metal, hiszen viszonylag könnyen hallgatható, nem offenzív és nem viseli meg az ember idegeit hosszú távon.
Szóval, mint a borító is, meg a stílusmegnevezés is mutatja, egy végtelenül szomorkás, merengő, önmagába forduló lemezről van szó. Most, hogy az év talán legkilátástalanabb, legsötétebb hónapját éljük, amikor nincs ünnepnap, csak a tél végét várja az ember, hogy eltűnjön a latyakos, szinte teljesen hómentes, hideg, esős idő... Ilyenkor esik jól ez a fajta simogató, lágyan körbevevő, bánatos szépséggel teli zene.
Mintha egy hűvös alkonyatba burkolózó fenyvest néznénk 40-50 percen keresztül emlékekbe temetkezve, olyan érzést kelt az album. Míg finom szintifutamok húzódnak meg a háttérben, gyönyörűséges zongoradallamok, elsuttogott szavak lebegik körbe az embert, betakarva a melankólia, a nosztalgia leplével.
Ez a zene nem keres kiutat, nem ad bíztatást. Csupán segít, hogy beletemetkezhessünk a lét mulandóságából fakadó, áhítattal teli világfájdalomba, hogy teljes szívünkkel átélhessük a magányt és a bánatot. És ha elérjük a mélypontot, a teljes melankóliát, sóhajtunk egyet, és újult erővel láthatunk neki az életnek nevezett örökös küzdelemnek.
Ennyi ez a lemez, nem több. És óriási élmény a hallgatása egy sötét, ködös téli estén.
