Újabb német formáció következik, újabb depresszív black metal lemezzel.
Talán az időjárás teszi, vagy talán úgy általában túl sok vidámabb zenét hallgattam az ősz során, és ezzel próbálok kompenzálni, mindenesetre mostanában a végletekig csüggedt, vigasztalan zenék forognak nálam.
A német black metal színtér eddig nem tartozott a kedvenceim közé, de a mostanság megismert bandák hatására kezdek lelkesedni.
A ColdWorld egy egyszemélyes projekt, Georg Börner áll mögötte, Erfurtból, Türingiából. Börner nem vallja magát tipikus black metalosnak, azonban szerinte "a black metal a zeném alapja. Kevés olyan zenei stílusirányzat létezik, mely ennyire jól érthető és olyan kiváló az érzelmek átadására, mint a black metal".
És tényleg: a Coldworld értelmezésében a black metal nem csupán az ész nélküli pusztítás, nem csupán a szabadjára engedett ösztönök, a legbelső, legősibb személyiségvonások kiélése, hanem mély, meditatív világ is lehet.
Nagyon tiszta fájdalom és bánat szólal meg a Melancholie²-n, súllyal, mélyre hatolóan. Középtempóban, megfontoltan, néhol szenvedélyesebben, néhol csak önmagának zengi el sirámait Börner. Nyoma sincs azonban nyafogásnak, méltóságteljes, szívszorító megéneklése mindez olyan veszteségeknek, melyek a bekövetkeztükkor felfoghatatlanok.
És ez a rekviem sok mindenért szólhat. A lemezen szó lehet az egyén kilátástalanságáról, szó lehet az élet során bekövetkező elkerülhetetlen veszteségekről, de másrészt szó lehet az időtlen, parttalan gyászról, amelyet általánosságban érezhetünk az egyetemes eszmények mind gyorsabb romlásának, az emberiség, az emberiesség lényegének hanyatlásának apropóján.
De nem érdemes magyarázni az okokat, a lényeg az, hogy ez a lemez érzékletesebben festi le a melankóliát, mint bármi, amit mostanában hallottam. Egy hideg, ködös novemberi estén, amikor az ember beletemetkezik az elmúlásba és a gyászba, tökéletes élmény a Melancholie² meghallgatása.
Ez egy újabb underground gyöngyszem, nem is vitás.
